Pince

 

Szép helyen és olcsó volt a pince. Kőhajításnyira az erdőtől, jó tenyérnyi füves területtel. Bár Samuéknak eszük ágában sem volt a szőlész-, borászkodás, de a város zajától távol, átmenetileg a gádor épülete éppen megfelelt volna egy egyszerű nyaralónak. A nyári éjszakák úgyis melegek, maga az építmény sem volt rossz állapotban. Galambos bácsi, ameddig tehette, ezerszeres gondját viselte a gyönyörűen kitéglázott, száraz pincejáratnak. Az idő elszálltával az erő is elillant. Megrokkant, megöregedett. A gyerekeknek nem kellett. Talán jobban jött volna egy kevéske pénz, akármilyen kevés.

Néha még kijárt, és behunyt szeme előtt pergett a film, amint hajnalhasadástól sötétedésig túrja a földet, zsákol, arat, kaszál, betakarít, csutakol. Mindent, amit a paraszti gazdálkodás megkíván, már-már tudományos szinten művelt.

Felsejlettek előtte csicsergő menyecskék, magukat vidító nótázással. Duhaj legények puttonnyal hátukon, köztük saját maga, akik az imponálás kedvéért – egyáltalán nem túlfizetett zsellér – munkájukat az uraság hasznára többszörösen teljesítették. Ment a dolog, égett a kezek alatt.

Úgy látszik, nem minden birtokos volt a szívtelenség megtestesítője, mert egy nap váratlanul magához hívatta. Emlékszik, ahogy torkában dobogott a szíve. Vajon mit akarhat? Semmilyen szabályt nem hágott át, nem lustálkodott, tette a dolgát becsülettel. S mikor lejelentkezése után, kvázi barátságosan vállba veregetve felajánlotta álmai pincéjét, háromévi munkáért cserébe, nem csak a legvidámabb, de a faluban legirigyeltebb is lett hirtelen.

Kicsinosította, lakni lehetett a présházban. Most, ettől kell megválni. Nyelt egy nagyot. Végül is ez az élet rendje, az emberek is meghalnak, és elmennek. Miért éppen tárgyakért, vagy – éppenséggel – egy pincéért sajogjon a szíve?

Kellett, nem kellett, fájt az egyfolytában, de fegyelmezetten vette tudomásul, ha legalább annyit akar gyermekeinek és unokáinak segíteni, mint egykori ura, akkor kötelessége megválni az amúgy is használaton kívüli pincétől. Függetlenül az érte csöpögtetett homlokveríték-cseppek számától.

Vincéék szemében – már távlatokban terveztek –, ilyen olcsón sehogy sem juthattak üdülőféléhez. Az adás-vételi szerződés megkötésekor kisebb bonyodalom akadt. Kiderült, soha senki nem írta a – hatvan éve megkapott – pincét, Galambos bácsi nevére. Oda se neki! Rendes ember volt a tulaj, az uraság leszármazottjai sem lehetnek mások. Mit kezdjenek egy szinte semekkora területtel és egy pincével. Megkeresték, számtalan nyilvántartást átbogarászva, az első számú örököst, és nagyobbik fiával bekopogtak. Mosolygós öregúr nyitott ajtót.

– Mit parancsolnak, kedveskéim? – kérdezte.

– Egy kis adminisztrációs gondunk akadt – vette át a szót Vince.

– Valamikor, a kedves édesapja vagy nagypapája Galambos bácsinak ajándékozott egy pincét. Mindössze egy formális aláírást kérnénk, hogy tényleges tulajdonába juthasson, papíron is. Ugyanis, mi éppen meg szeretnénk venni.

– Hát hogyne, drágáim, talán reggel jöjjenek vissza. Az ilyen dolgokban a kis unokám az illetékes. Melyik faluról van szó?

– Felsőkerekesről.

– Á, tényleg! Ott élt valaha nagyapám… Azt beszélik, nagyon sok földje volt, de hát jött ez a korábbi rendszer, ami mindent elvett tőle, most meg hiába pereskedünk. Egy tapodtat nem tudtunk visszaszerezni. Bár, lehetséges, mi csináljuk rosszul, vagy nem a megfelelő ügyvédet fogadtuk. Tudják, nem is igazán tépjük magunkat. Jöjjenek vissza reggel, és mindent elintézünk.

– Jaj, nagyon kedves! Féltem, hogy esetleg akadékoskodni fog. Most nem zavarunk tovább. Jöjjön, Elemér bácsi! Megmondhatja a kedves papának, hogy minden rendben van. Nem hiszem, hogy táncolni fog örömében, de ez az élet sora. Aztán mondja meg, a vasajtót, amit felajánlott, megvesszük. Ha semmi nem lesz is abban a pincében, jó, ha rendesen be van zárva.

Másnap reggel – a megbeszélt időpontban – meg is jelentek. Vince jobban értett az ilyesmihez. A szóvivői teendőket maga bonyolította most is. Feltűnt, hogy sokadik csengetésre nyitottak ajtót, és nem az előző napi öregúr állt előttük.

– Jó napot, fiatalasszony! Agancsos urat keressük a Felsőkerekesben levő pincével kapcsolatban.

–  Jó, hogy jönnek! Mondja csak, hány hold föld jár ahhoz a veremhez?

– Fiatalasszony, tévedésben méltóztatik lenni, ez egy egyszerű pince. Kevesebb, mint egy ár területtel.           

– Egy ár az hány hold?

– Tessék, kérem idefigyelni. Itt az előszobában, ha körülnéz, és ezt kétszer megszorozza, nagyjából meg is kapja a hozzá tartozó területe nagyságát.

– Ne kacifántoskodjon! Hány hold vagy hány hektár az az egy ár?

– Egy ár – kérem szépen – 10X10 méter, de ez kisebb annál. Talán harminc négyzetméter, egy nagyobbacska garzonlakás, vagy egy egészen pici kétszobás területe.

– Ja! Mindenki azt mond, amit akar. Amíg nem látom, nem írok alá semmit!

– Ne nehezítse a kedves papa dolgát… Mi közjegyzővel jöttünk. Nem akartam betörni vele, kint vár, így az idejüket megspórolva, rögtön alá is írhatja.

– Eszem ágában sincs. Valami vénember – ha jól értesültem – ellopta a dédapám pincéjét!

Elemér majdnem elájult, és az asszonyka képébe kiáltotta:

        – A nagyapám három esztendeig dolgozott ingyen azért a dohos lyukért. Száraz volt, amíg bírta, de most már tényleg nem más, csak egy partoldalba fúrt, magának semmi értéket nem jelentő alagút. Ha ezek a kedves fiatalok nem veszik meg, rövid úton beomlik. Ilyen értelemben magam ellen beszélek, mint eladó, de ugyanaz a sors vár a présházra is.

– Hogy hívják magát?

– Galambos Elemér. Miért kérdezi?

– Csak hogy tudjam, mit mondjak az ügyvédemnek holnap. Ennek az egésznek utánanézünk, el is felejtheti a pincét.

– Most mondom, asszonyom! Három teljes esztendőt dolgozott érte édesapám, valamikor hatvan esztendeje.

– Rendben – fagyott mosolyba fogadójuk arca –, ha papírral bizonyítja, szavam sem lehet. Ellenkező esetben a pince az enyém!

– Az egész falu tanúm.

– Az egész falu hamisan tanúskodhat. Papírt hozzon a tárgyalásra!

– Milyen tárgyalásra?

– Amennyiben el akarja lopni a pincémet, természetesen pert indítok maga ellen.

Elemér bácsi, valahogy kilépett az ajtón, leült a lépcsőre, csak Vince hosszas legyezgetése segítette ki az azonnali gutaütésből. A buszon végig zokogott, zokogott és zokogott. Egy hétig nem merte elmondani Galambos bácsinak, akinek – miután – világos lett a tényállás, nem volt fiához hasonló szerencséje. Két nap múlva szólt érte a lélekharang.