Soron kívüli prémium

Olyan columbós, dohánymegvonó – állandó cigarettás –, szakadt, koszos munkaruhában, a műhely sarkában, egy – az átlagosnál is rozogább – munkapadnál vacakolt örökké valamit a mérnök. Passzív dohányos volt, szinte egyet sem szívott – láncban cserélt, szájában kihunyó, magától csikkig égett – cigarettáiból.

Nem sokat beszélt – helyesbítek, szinte sohasem beszélt –, magának való volt, túlságosan magának való. Olyan befelé fordult különc, aki ha egy tiszta, zöld színű köpenyt, fehér kitűzővel visel, rögvest mindenki tiszteletét kivívta volna, személyiségétől függetlenül. Így kicsit buggyantnak tekintették. Nem azért, mert fogalmuk sem volt, hány beosztottja van – ha egyáltalán van –, hanem, mert nem élt a lehetőséggel, hogy üldögéljen, sétálgasson, nézelődjön, és lehetőleg betegre unja magát, jó látványosan, nagyokat ásítva. Épp egy időrelé áramkörének rendezésén dolgozott. Nem szerette másra bízni a munkát, és általában nem szeretett nem dolgozni.

Azon a napon valamiért sokkal jobb volt a kedve az átlagnál, és a Bús-testvérpárral, akiknek a munkapadja legközelebb állt hozzá, hangos, munkazajt is túllicitáló vicc-párbajra vetemedett. Mikor megritkult a felhozatal, a hangerőt csendesebbre állítva, politikai boncolgatásokba kezdtek, megszólalt a telefon.

Az asztalnál, szakképzetlen munkási karrierjét végtelenül kihasználó, protekcióval csoportfelelőssé kinevezett, mosott-vasalt köpenyű, másokat – beleértve a mérnököt is –üldögélve pattogtató senki, odakiáltott:

– Mérnök, telefon!

– Tegye le, nem érek rá, dolgom van!

– Az igazgató elvtárs...

Kicsit elidőzött, tudta, hogy a felemelt kagylóba az igazgató hallja, mit is mond. Az igazgató után gondolkodott, hogy urat, vagy elvtársat mondjon.

Rágta is a körmét, mert lehet, jobb lett volna mégis urat mondani.

– Mondja meg, várjon egy picit, jövök!

Azért egy igazgatónak mégsem lehetett nemet mondani. Odament, felvette a kagylót és beleköszönt:

– Jó napot, igazgató elvtárs! Mit óhajt? Igen, érzékeltem, nem hallom a gépek zaját. Itt most nincs felkapcsolva a világítás, gyönyörűen besüt a nap. Igen, értem!

Jó, nem kell ügyet csinálni, majd megoldjuk. Hogy Ceausescu elvtárs akar? Na, akkor majd kitalálunk valamit. Most tizenöt percen belül? Ja, bocsánat, tíz percen belül. Hát elég messze van a transzformátorház, akkor nem lesz időm egy percnél többet dolgozni. Ha megígérem, hogy csipkedem magam, amennyire csak lehet, az elég? Értem, Ceausescu elvtárs! Jó, nyugodjon meg, indulok!

És letette a kagylót.

– Maga Ceausescuval beszélt?

– Egy fenét! Az igazgató be van gyulladva – szóval retteg –, hogy Ceausescu megtudja – aki talán épp ezt a gyárat és az ő funkcióját nézi most, képletes mikroszkópja alatt –, hogy nincs áram.

– De hát ez naponta előfordul, vagy ha nem is naponta, kétszer, háromszor hetente.

– Igen, de akkor az áramszolgáltató szakítja meg, most viszont valami meghibásodás van a transzformátorházban. Én nem viszem az összes szerszámomat oda, be sem férek rendesen. Adja már ide, Bús, azt a szatyrot! Egy kalapács, egy csavarhúzó, ez a mérőműszer is, fázisceruza... Na, nézzük, mi kellhet még!

És bedobált még két-három szerszámot, elindult, majd hátraszólt:

– Emberek, legyenek olyan szívesek nem hozzápiszkálni a munkámhoz, húsz perc múlva itt vagyok!

Megnyújtotta a lábait, s bár nem ivott, most hosszúlépéseket művelt, egyiket a másik után. Bekiáltott az egyik karbantartó villanyszerelő műhelyecskébe.

– Maga, meg maga, jöjjenek velem!

– Hagyjon már, mérnök úr! Más dolgunk is van, mint a rettenetes kezeslábasát követni.

"Legalább venne fel egy új kezeslábast", súgta oda egyik a másiknak. Az ott jelenlevő mester odaröffentett:

– Nyomás a mérnök úr után! Te és te...

– Ó, hogy az a nyíló vízililiom! Kilométerpénzt nem fizetnek? Na, gyere, haver! Mit akar mérnök, hová megyünk?

– Á, csak az igazgató, valami kis hülye plusz munkát sózott ránk.

– Kicsoda, az igazgató? Az más! Mit kell csinálni?

A tiszteletet már kivívta, nem ő, az igazgató nevének említése.

– Gyertyát kell tartani nekem.

– Most hülyéskedik?

– Dehogy! Bemegyünk a transzformátorházba, megnézem hol a hiba, aztán lekapcsolom a bejövő áramot, addig maguk tartják a gyertyát és adogatják a szerszámokat a kezembe.

– Na, ilyen sem volt még! Van magának fogalma, hogy... Gondolom, van, a fenébe... Szóval tudja, mekkora feszültség van ott?

– Nagyon magas és széles! Helyesbítek, keskeny a hely, nagyon keskeny. Majd óvatosan oldalgunk be. Ha ott valamihez hozzáérünk, akkor... Tudják maguk! A bal hátsó sarokban van egy pici munkapad, ne érjenek semmihez! Sőt, amíg az ellenőrzést végzem, menjenek ki, mert nincs hely!

– Ezer örömmel! Én ott sem nyúlnék semmihez. Nem tudom, hogy akarja ellenőrizni, mikor nincs is olyan mérőműszerünk, ami akkora feszültséget képes biztonságosan ellenőrizni.

– Á, itt ez a fázisceruza, egy pöccentéssel megnézem, csak arra vagyok kíváncsi, hogy hol van és hol nincs.

– Na de kérem, ezt szétveti, magával együtt!

– Csak egy pöccentés, századmásodpercnyi. Az égőt kiveri biztos, de más gond nem lehet.

Nem fázisceruza volt a kezében, csak egy saját gyártású, roppant kezdetlegesen összetekert, zseblámpa elemre erősített, két alig burkolt drót, a végükön egy-egy vastagon szigetelt szöggel. Beoldalogtak, zúgott minden, akár egy méhkasban. Ez természetes egy transzformátorházban, és enyhén ijesztő, sőt nagyon elijesztő.

A földön négy, alkar vastagságú és hosszúságú bronzrúd hevert. A mérnök belépett, szemrevételezett, lacafacázást mellőzve vette a – szóhasználata szerinti – fázisceruzát és cselekedett. Olyan volt, mint egy kézigránát-robbanás, a gyártósor vége is megmozdult. A két segítőből az egyik hanyatt vágódott, a másik félreugrott. A földön fekvő eszmélt elsőnek, és érzékelte az első látásra is nagyon nagy bajt. Arra jól emlékezett, hogy a mérnök hosszú, göndör hajú volt, és kimondottan sápadt, szürkés arcbőrű. Nem kellett a memóriáját megerőszakolnia, naponta látta. Most egy borotvált fejű néger feküdt ott, akinek köldöktől lefelé a nadrágja megfeketedett.

– Gyere, fogd meg, húzzuk ki!

Odalépett, a mérnök már ült, kezét nyújtotta, lábra állt, és kiment. November vége volt, jeges, hideg idő. A szabadban vált világossá, hogy nem a nadrágja lett fekete, hanem ő maga deréktól lefelé.

– Vegyétek le a megmaradt felsőruházatom! – suttogta, aztán leült a járdaszél jegére. Meztelen könyökkel, egy perccel korábbi térdeire támaszkodva, az egyre nagyobb számú bámészkodó között átlátva a semmibe súgta, vagy éppen magának:

– Meghaltam, meghaltam...

Nagyon nyugodtan, határozottan, szinte derűs arccal ismételgette csendesen.  Az orvos is előkerült, aki, magatehetetlenségében, az ehhez hasonló helyzeteknek megfelelő, ostoba kérdésekkel ostromolta, felmérve a helyzet súlyát. A járda végén megjelent az igazgató, aki a robbanást jól hallotta, és már semmilyen áram nem volt sehol.

„Az emberek ácsorognak, nem dolgoznak, bámészkodnak, ha jól látom, a mérnököm üldögél, ahelyett, hogy dolgozna.”  Magában el is döntötte, munkahelyi bírósággal és minimum 20 százalék fizetésmegvonással jutalmazza. Közeledett, elég jó szemei voltak ahhoz, hogy érzékelje, ez az ember hajatlan, mezítelen és fekete. „Baj van, ha ezt Ceausescu elvtárs megtudja, repülök!”

– Ne tátsák a szájukat, locsoljanak rá annyi hideg vizet, amennyit tudnak!

– Igazgató elvtárs, kérem, nagyon hideg van – mondta valaki.

– Ha még egyszer kinyitja a száját, repül a présterembe!

Odalépett és elhűlt. Megpróbált kommunikálni, de a mérnök valahogy már mindenkin átnézett, és át is látott. Érzékelte a körülötte kerengőket, de háromdimenziós, anyagi valójukon könnyűszerrel átlátva, ismételgette lassan, csendesen és egyértelműen, hogy "meghaltam".  A mentőben is ült, a nyugalom természetesen valamilyen sokk keltette átmeneti állapot volt csupán, csak a hideglelés hatására volt kénytelen ledőlni.

Az igazgató szerteszét telefonált – a megyei párttitkártól a rendőrkapitányig –, mindenféle engedélyt megszerzett a megyei főorvostól, hogy a legjobb gyógyszereket szerezzék meg. Olyan kellemetlen egy halálos baleset! Ha sokat firtatnák, valaki ráfogná, hogy az ő utasítására kezdett bele egy szigorúan tilos akcióba.

Hogy a munkabaleset gyorsan regisztráltasson, tempósabban, mint valaha azelőtt bármi is, maga írta a jegyzőkönyvet, hogy mire a kórházba ér, már biztos dokumentáció fedje. Végül is a karrierje forgott kockán, érthető, nem? Tényleg sikerült beszerezni a lehető legjobb gyógyszereket, annak ellenére, hogy az orvosok első ránézésre tudták, hogy egy deréktól lefele elszenesedett, keringés nélküli embert nem lehet megmenteni.

Ott a transzformátorházban, amikor a keletkezett ív hatására a bronzrudak nyomtalanul elpárologtak, szenes, valamikori testrészeibe beépültek, valószínűtlen, szürreális szobor benyomását keltették. Mint egy olyan fontos beteg, aki miatt egy igazgató bajba kerülhet, a lehetetlen szájában is köteles volt meggyógyulni, különben joggal merül fel, hol van a szükséges lojalitás a bajba került főnök irányába? Három napig bírta, aztán az elkerülhetetlent nem kerülgette tovább.

Gyönyörű temetést szerveztek neki, az egész délelőtti váltás szabadnapot kapott. Még a családtagokkal is elbeszélgetett az igazgató, hogy, bár nagyon felelőtlen volt a mérnök – nem tette hozzá, hogy utasítása alapján – meg is büntette a kijáró büntetéssel, de a családra való tekintettel, méltányosnak lát egy 60 000-es, soron kívüli prémiumot, visszamenőleges dátummal, a munkahelyi baleset ugyanis kizárna egy ilyet.

– Menjenek, díszítsék fel szépen a sírt. Ja, itt van még egy ezres, vegyenek egy csokrot, húszat is, ebből telik. Én megtartom őt kedves emlékezetemben.

Három napig lobogott a fekete zászló, aztán a mérnök roppant gyorsasággal, a feledés kegyetlenül bezúzó, időtlen időreléjébe pottyant. Munkáját másnap az első képzett villanyszerelő vette át. Még egy hétig is beszéltek róla, vagy kettőig, csuda tudja, az is lehet, hogy háromig. Majd a nagy radír tette a dolgát, radírozott.