Retrodoboz örömmunka

A 48 órás, hosszított szolgálattól kimerülten, ujjaival derékszíjába kapaszkodva tartotta nagy nehezen egyenesben magát, hogy ne koppanjon előre mindenestől.

Nem annyira az álmosság gyötörte, ez egy ilyen szakma, elméletileg 12 órás munkaidejű, de volt már ő három napot is egyfolytában a portásfülkéjében.

Roppant zavaró, hogy senki sem dolgozik, sem éjjel, sem nappal, szinte erőből nyomja a csend az elkerülni vágyott álom felé.

„Sebaj, majd a visszajáró, elpocsékolt időmet behajtom a kollégáimon. Annyi munkám veszett oda, amit a gazdaságba szántam. Reggel, ha leváltanak, hazamegyek, alszom egy órát és nekimegyek a határnak”, gondolta.

Éjfél felé járt az idő, amikor szinte a semmiből, három különleges jelenség lépett elő. Egy magas, érdekes kinézetű férfi, alacsony, dundi, negyvenes feleségével és húsz év körüli lányával.

– Jó estét magának! – köszönt a férfi.

– Jó estét, igazolják magukat!

– Ne heveskedjen, az Őrnagy úr küldött!

– Az Őrnagy úr? Az más. Miben állhatok rendelkezésükre?

– Kérem tisztelettel, ez a cucc a vállamat már majdnem leszakítja, sebesen mutassa meg, merre találjuk a kartonpapírokat!

– Tudja, ez egy papírgyár, itt rengeteg kartonpapírlap hever szerte szét. Persze most pocsékba megy minden, mert nem dolgoznak. Nem rentábilis vagy mi, de tudnám ajánlani a raktárat, az tele van. Parancsoljanak, itt a kulcs.

– Köszönjük, az Őrnagy úr szívélyes üdvözletét küldi.

– Nekem, személyesen? Mekkora megtiszteltetés! Jut eszembe, azért nem bánnám, ha valamivel igazolnák, hogy tényleg ő küldte magukat.

– Ugyan már, nézzen a fejemre, mit lát rajta?

– Egy olyan kerek tetejű kalapot, valahol egy filmben, egy bitó alatt fontoskodó, nagykabátos pasas fején láttam ilyent, aki mérőszalaggal méricskélte a gerendától a távolságot. Elég ronda dolog volt, ugyanis a háttérben éppen érkezett a... Na, hagyjuk! Szóval ez a kalap, mi van vele?

– Erről meg kell ismernie.

– Magát?

– Helyesbítek. A küldőm, az Őrnagy úr felhívta a figyelmemet, hogy mutassam meg magának, ha netán akadékoskodna, és egyből, azonnali hatállyal, az összes korongos kételye, goromba tekintetéből baba mosolyúba göndörödött fejecskéjébe szétszáll.

– Azt mondta az Őrnagy úr, hogy nekem fejecském van?

– Igen.

– Na, menjenek gyorsan, és borzasztóan örülök, hogy személyesen lehettem szolgálatukra!

A portás még ült egy kicsit, aztán úgy különlegesen előre nézve, a támlának támasztott egyenes háttal és nyitott szemekkel, elkezdett horkolni.

– Róza! – ordította valaki valahol, és csattant egy nagyot.

Rondát álmodott, végigcsattogta az egész álmát ez a Róza. Karikás szemekkel ébredett, és fájt a háta. Nem igazán jó derékalj a széktámla, de megteszi. Nehezen nyitotta ki szemeit, de épp jókor. Az órájára pillantott, aztán szomorúan kellett tudomásul vennie, hogy mégsem jókor ébredt, elméletileg megengedhetne magának még egy pici ülve szundikálást, csak ne csattogna az a Róza, vagy ki. És elaludt, aludt, szigorúan nyitott szemekkel, nagy karikákkal szeme táskáján a kipihenetlenségben, és csörgött a telefon, egymás után négyszer. Előbb Bandi, majd Jocó, aztán Sanyesz, végül Lajcsi jelentette be, hogy fejenként két-két napig nem tudnak bejönni. Amúgy ez a nyolc nap kicsit sok. Az ugye már a bent ücsörgött két nappal együtt tíz napra dagadt. Kicsit sok, annyit lehetetlen nem aludni. Vagy lehet? Mit nem lehet, dehogynem lehet! Lehet, így ülve.

„Fel sem kelek a székről, azzal is pocsékolom az erőmet – gondolta –, ha belépek a kapun, már tízpercnyi alvást sem engedélyezek, ugrom a traktorra és neki a határnak. Igaz, nyolc nap múlva, de a szabadidőmet összeszámolva, tizenhat napig nem kell bejönnöm. Ki kell bírnom!

Megint elaludt, és ez így ment. Félnaponta megevett egy fasírtot, hallgatta a csattogást, nézte a karikákat, amik röpködtek szüntelen és egyre színtelenebbül, majd legnagyobb ijedelmére, az egyik ilyen pödrődő karikában az Őrnagy úr képét vélte felfedezni. Kinyitotta a nyitott szemét, felpattant és jelentett.

– Őrnagy úrnak jelentem, az álló gyár áll, vendégei jól érzik magukat. Szolgálati időm alatt jelentésre méltó esemény nem történt.

– Rozgonyi, hagyja már ezt a katonásdit! Nekem csak a nevem Őrnagy.

– Nem baj, ha megengedi, én ezt így jobban szeretem. Sokkal több tisztelet van benne; de igyekszem idomulni az elvárásokhoz.

– Rozgonyi, mi történt ezzel a gyárral, amíg odavoltam?

– Nem értem kedves kérdését.

– A kérdésem nagyon nem kedves, iszonyú dühös vagyok, alig tudtam bekönyökölni magam a portásfülkéjébe. Az egész gyár, valami mérhetetlenül nagy dobozlerakat. Ki járt itt, és mit csinált? Tönkrepocsékolták a papírt, nem tudom fizetni a munkásaimat, kényszer szabadságoltam mindenkit, erre valaki szerteszét faragta az összes papíromat. Nézze, ez milyen puha! Az egész gyárat befedték kartondobozokkal, meg plusz mindenféle papírdobozokkal.

– De hát azok az Őrnagy úr vendégei voltak! Maga küldte őket.

– Én nem küldtem senkit.

– Olyan kalapja volt, igazolta magát vele.

– Rozgonyi, maga megbolondult? Lássuk csak közelebbről! Ez olyan retro-doboz, amit vagy 70 éve kézzel csináltak. Ki a fene járt itt?

– Nem tudom, de egy böhöm nagy, kukoricadarálóra emlékeztető, négy lábú plattyogót cipelt a pasas a vállán, aztán, hogy el ne tudjak aludni – a szöveg ezen része egy picike hazugság portás úr szájából – végigcsattogtatta az elmúlt nyolc napot, s lám, lám, legyártotta az összes papírt retro-dobozra.

Tisztelettel jelentem az Őrnagy úrnak, hogy ezek a dobozok kézi munkával készültek, tehát egyedinek számítanak. Nézze, nincs két egyforma, mindegyiken máshol van a vágás, a méretük is különbözik – nem gyökeresen, de – észrevehetően.

– Na, figyeljen Rozgonyi! Ezek a retro-dobozok egyediek, tehát a papír árának 20-szorosát, ha elég nagy pancsert találok, 100-szorosát érik. Antik darabnak is számítanak, mert olyan pocsékok, amikbe ma már senki semmit nem csomagolna, csak valami különc. Most itt marad, néhány nap múlva jövök!

– Őrnagy úrnak tisztelettel jelentem, a munkaidőm tíz napja lejárt.

– Szeretne kifizetni egy tönkretett gyárat, és úgy hat-nyolc évet börtönben tölteni?

– Őrnagy úrnak tisztelettel jelentem, megvárom, amíg visszatér.

Térült, fordult az Őrnagy úr, és pár pillanatnyi keresgélés után meg is találta az illetékes vásárlót, aki pörsenésnyi gondolkodás után boldogan vágta rá.

– Igen, igen, megveszem mind, éppen erre van szükségem, az egyediségre, különben a vállalkozásom nem fog menni. Mennyit is kér darabjáért?

– Hát nézze, miután nagyobbacska tételben vásárol, felszámítom magának...

És az Őrnagy úr odavágta – pofátlanul – a doboz árának 200-szorosát.

– Boldogan megveszem, jótevőm, ilyen olcsón nem is gondoltam, hogy megalkuszunk. Leszólok a sofőrömnek, tudja, van egy kamionom.

– Ez egy nagyobbacska tétel, nem ártana néhány ember a rakodáshoz. Már mondtam, nagyon sok kamiont fog maga megtölteni dobozzal.

– Küldök két embert, legyen három, meg a sofőr. Jó lesz így?

– Igen, jó lesz. Ugyan ott a portásom, a gyárban már semmi védeni való nincs. Az épületeket, meg a gépeket is dobozlerakatok lepik. Nem tudom, azt hiszem két vagy három hete van szolgálatban, de azt a néhány hetet még ki fogja bírni. Letelefonáltatom a kollégáit, hogy tekintsék magukat szabadságoltnak arra az időre, aztán meg felveszek egy pótembert, hogy végre ki tudjam adni nekik a tizennégy évre járó szabadságukat, úgy évi egy-két napban. Saját kezűleg is beszállok a rakodásba, ne mondja, hogy kicsinyes vagyok. Ezek mind egyedi darabok, úgy kell velük bánni, mint a hímes tojással. A maga... Mit is gyárt maga?

– Én, kérem, ahogy a bejáratnál is olvashatta, közlekedési táblákat és C vitamint.

– Hát erre találták ki az egyedi dobozokat, barátom! Tökéletes. Na, menjünk rakodni, aztán... Várjon, adjon egy darab papírt. Úgy! Ide leírom a bankszámlaszámomat. Utalhatja át a pénzt.

A portás, amikor megérkeztek, és megtudta, hogy milyen fontos funkcióba léptette elő Őrnagya, nem nagyon örült, de az új egyenruha felvétele után, meg a főportási rendfokozat bevezetésével, csak kizárólag neki, hazatelefonált.

– Én mindig karriert szerettem volna befutni, most sikerült. Ne várjatok haza, ezentúl itt élem az életemet, Doboziában, dobozolva, a kalapos kalaposságának köszönhetően, minden Őrnagyok legnagyobbika szolgálata alatt.

Jól letolta a feleségét, lányának és fiának is felrótta lustaságát, mert ugye amíg havonta négy-öt napot is otthon lakott, ez egy őrző-védőnek veszedelmes cselekedet lett volna. Most rimánkodva kérte, hogy mikor a töménytelen doboz eltűnik, jöjjenek a kalaposék, és csinálják tovább. Milyen karrier az olyan, amelyik néhány tucat kamionnyi áru elszállításával befejeződik, még ha nagyon vastag lesz is az Őrnagy úr zsebe.

Egy hét rakodás után tűnt el az utolsó doboz is. Végigjárták a gyárat, papírnak nyoma sem volt, semmilyennek, csomagolópapírnak sem, mindenből dobozt csináltak.

A portás visszabotorkált állandósult őrhelyére, és a falon, ahová a kulcsokat is szokta rakni, a szegre felszúrva rátalált az életét megszépítő cédulára.

"Amint a pillanatnyi örömünkben legyártott néhány doboz eltűnik, a szokott időben jelentkezünk, indítsák be a gépeket! A kislányom papírt fog gyártani, mi majd a feleségemmel csináljuk tovább a munkát. Üdvözöljük az Őrnagy urat, és magát is, barátom!"