Bivalykaland

Reggel még harmatos volt a fű, amikor a kisebbik fiúval, két rendben egymás után elkezdték kaszálni. Később, a tűző nap, megszámlálhatatlan fenések mellett négy-öt pengő élverést is megkövetelt.

A három nő terített, forgatott, takart és boglyázott. Mivel az embernek tisztességes étek jár, a jószágot is vétek holmi keserű vacakkal kínozni. Ha a rakott szekér láncba akasztott rúdját hátul a tengelyen feltekeredő kötéllel, lőcsök váltásával ínszakadásig meg nem feszítik, a zötyögőn mind szétpotyogott volna. Egy félvillányi sem marad meg hazáig.

Szürkült, a csorda is hazajött már, a legény épp befejezte az itatást, majd négy-öt vödör vizet bevitt a konyhában serénykedőknek, akik közül a két lány a pityókát hámozta és törte. Anyjuk dagasztott és főzött egyszerre.

János az egész napi munka után, az udvar félhomályában gerendát faragott. Elégedettnek érezte magát, aznap is elvégezték a kötelezőt, és már a híban hevert ötük munkájának szépszagú eredménye.

A fiú végigdőlt a konyhában, és nézte a fehércselédek sürgését, ám Jánosnak még munkája akadt. A tornácon két tartó gerenda is kilazult, ezért négyet kellett faragnia, hogy az első esős napon megejthessék a cserét.

Négy kellett, mert a korhadtak kiszedésekor mindkét oldalról alá kell támasztani az ereszt, csak utána tudja beilleszteni az újat, nehogy megsuvadjon a tető. Éppen be akarta csukni a kaput, amint a feketedő estében, mikor a kevés fény odavetült, valami még a sötétnél is sötétebbet vélt felfedezni az utcaajtóban. Két hatalmas szem sejtette vele pillantását, aztán mikor meghallotta Lina hangját, a szekercét az első csutakba vágta.

– Ejnye, Lina, mit kódorogsz? Mindjárt itt a reggel, rég a pajtában volna a helyed a többiekkel együtt! Ha el nem bődíted magad, talán kizárlak, és otthon nélkül maradsz!

Lina keserves bőgésbe kezdett. A bivalyok – őszi szarvasbőgéshez hasonló – böfögő hangot eregetnek, egészen másképp, mint a marhatárs-tehenek.

– Hát mi van, no, miért nem jössz be?

Lina nézett nagy szemekkel, és János elnevette magát.

– Te bivalyleány, hogy lehetsz ilyen oktalan?

Lina nem a hátra, vagy lefelé kunkorodó szarvú bivalytársak közé tartozott. Kétfelé szétálltak döfői, mint a szürke marhának. Nem fért be a kapun…

– Na, gyere, most megmutatom, aztán holnaptól lesbe állhatunk, hogy kint ne rekedj, míg felvisznek a havasra télelőig.

A bánatos bivalypofán kettőt csattantott, megvakarta a fülét, szarvainál fogva fordított egyet a fején, amit az igen megszeppent, szégyenében szinte iruló-piruló Lina soha nem látott türelemmel hagyott. Befordította kobakját az utcaajtón, aztán ugyanolyan türelemmel – jobbra-balra döcögve –, két-három örömteli, böfögő bőgés eleresztése után bebillegett a helyére.

A konyhában nem tudták, vajon minek örül úgy a szigorú János, aki egymagában nem szokott hahotázni. Figyelték, vajon jó, vagy rossz az estébe eresztett üzenet. Benyitott a konyhába, és még mindig nevetett, már-már rázkódott.

– Hát, feleim, mától felváltva leshetjük Linát, a szarvától nem bír bejönni a kapun, de egy hét múlva választott csordásaink felhajtják a havasra, ahol nincsenek kapuk, sem szénás szekerek, még széna sem, csak friss, üde, még nekem is ínycsiklandó fű. Na, eredj, fiam, zárd bé a pajtaajtót! Dajkáljuk magunkat is egy finom vacsorával, és irány az ágy! Közel a reggel, amíg jó az idő, egy pillanatot sem szalaszthatunk a semmibe. A munkának mennie kell, hiszen miből élnénk különben. Ezt most tekintsétek parancsnak!

Amúgy fáradtan befalták a jóízű vacsorát, és ki-ki iramodott a helyére.

Másnap is, mint általában, napfelkelte előtt talpon voltak. Rövid, de tömör reggeli után kitaszították a szekeret a csűrből, felkantározták és befogták a lovakat.

Az út hegyeken-völgyeken át vezetett, öles sziklákon pattogó kerekekkel, ahol egyáltalán semmi nem volt kiszámítható. A szénásszekéren, ültükben még bóbiskoltak egyet, hogy aztán ismét suhogjon a kasza, dőljön a rend, terüljön és forduljon. Ha megszáradt a friss állatcsemege, feltakarják, s boglyákat növelnek. Este János és fia már dobhatták is a padlásra a szénát. A nők fent a híban alig győzték tovább adogatni, hogy gyűljön a csomó, a téli tartalék. Már falták a vacsorát, amikor a koromsötétben János az asztal sarkára csapott.

– Nem megmondtam, hogy valamelyiktek ügyelje Linát! Az a kelekótya bivalytehén nem tud magától bejönni!

Kirohant a tátongó, amúgy csordavárásra hagyott kapuig, de Lina sehol sem volt. Lefutott az utca végéig, aztán vissza és – Lina nevét számtalanszor elismételve – harsányan dohogva szidta családtagjait. Erre három-négy, egymás utáni böfögő bivalybőgés vidult a pajta felől.

Mindnyájan odarohantak, és a nagy sötétnél láthatatlanabb fekete tincsből, az alomról rájuk pislogott a tanulékonynak látszó kérőző.

Már megkönnyebbüléssel vegyült nevetéssel mondta:

– Irány az ágy, még pár nap, és ilyen gondunk nem lesz, húzhatjuk a kaszát, fiam, és ti is asszonynép, megizzadtok még egy csomószor, hogy kényelmesen áthúzzuk a telet.

Megválasztották a csordásokat, akik szokás szerint felvitték a marhákat a havasra. Úgy két hónap múlva egy este hazafelé döcögve, már messziről hallatszott a bivalybőgés, egészen máshogy, mint korábban. Kétségbeesett, rimánkodó. János az utca végén a lovak közé csapott, közelebb érve leugrott, a kantárt átcsapta fia kezébe. Az utcaajtón belépve szétrántotta a nagy székelykaput, és elkezdte pátyolgatni a valahonnan előkerült Linát. Pedig a helye a havason lett volna. Keservesen bőgött, és olyan kövér volt, ahogy jó koszton, friss levegőn illik. Bevitte az istállóba, viharlámpát gyújtott.

    – Na, ez a tehén ellésre áll...

    A lovakat hirtelen kifogták, és mint soha, a széna a szekérben maradt másnap reggelig. A fiú kivette a lőcsöket, és a meglazult kötéltől megszabadította a rudat. Elöl ledobta a láncot, aztán a rudat is, majd rohant az istállóba. Két bivalybocs jött a világra (Székelyföldön a bivalyborjút bocsnak nevezik) többórás vesződség után.

    – Ilyet sem láttam még, édesapám, hogy egy tehén hazajöjjön elleni a havasról…

    – Lesz miről mesélnünk, ezt kevesen fogják elhinni! Ez a Lina valamiért jobban szeret minket, mint szürke tehéntársait. Na, most hogy túl vagyunk a bábáskodáson, együnk valamit, és ami még maradt az éjszakából – talán két órácska –, szundítsunk, mert itt a reggel, s a munka nem kérdezi, kipihentük-e magunkat. Csinálni kell!

Ébredés után kétségbeesett ábrázattal érkezett meg a második csordás.

– János bátyám, igen rossz hírrel jövök. Íme, két tehene, s bivalya szarvait vagyok kénytelen átadni. A tehenekkel farkas, a bivallyal pedig egy medve bánt el. Darangos Jakab közbe akart lépni – felelős munka a miénk, nem engedhetjük meg, hogy a ránk bízott nagydarab állatok csak úgy eltűnjenek –, de össze-vissza karmolta, és ha nem hagyja békén, talán még őt is megeszi. Szomorú ez!

– De hát, Matyi, mi ezt a lehetőséget beleszámoljuk, amikor felküldjük őket veletek a hegyre. Ti, csordások, a falu jámbor hősei vagytok. Na, add ki a szarvakat, hadd lám őket! Igen, hát, jer bé, mutatok néked valamit a pajtában!

– Nem rabolnám az idejét, bátyám, fél napomba telik, míg visszamegyek, de a Degenyős Pista főcsordás magával szemben így látta illőnek…

– Nagyon szép dolog ez, mondd meg Pistának, hogy erőst köszönöm, de nincs olyan messze az a pajta, azt a húsz lépést már csak kibírod.

– Tán valamit építtet, vagy javított, hiszen üresen áll?

– Ne csűrd a szót, hanem gyere!

A gerendaépítmény eresze alól Matyi egészen rossz előérzettel lépett be, és amikor az almon heverő Linával és két borjával szembesült, kiszállt belőle a bizonyosság összes maradványa. Olyanná vált, mint azon a sötét estén, a szűzlányhoz hasonlóan pironkodó Lina. Csak hebegett-habogott.

– János bátyám, bocsásson meg, azt hiszem, tévedtem… Lehet, hogy nem is magához küldött a Pista.

– Idefigyelj, te Matyi, ajánlok valamit, mert kedvemre való gyerek vagy. A két megevett tehenemet visszaeleveníted, továbbá az idén egyetlen tehenemet sem fogja farkastámadás érni.

– János bácsi, teljes lehetetlent ne kérjen! Az elejét meg tudom ígérni, de hogy ezután mi lesz, nem tudom. Úgy emlékszem, Pista bá valami olyasmit említett, hogy a maga tehenei farkasmentesek. Aztán ne haragudjon ránk nagyon, mert a fizetség és koszt mellett, amit a falu biztosít, néha igencsak korog a gyomrunk és...

– Matyi fiam, ne magyarázkodj, tartsd magad a megállapodáshoz, és teszek róla, hogy jövőre is csordásnak válasszon a falu. Persze a szarvakat megtartom, Linát sem küldöm már vissza.

Ha lehetséges lett volna, Matyi szája a fülein fut mosolyában. Éppen csak azt nem ígérte meg, hogy két-három tehénnel többet hoznak vissza, mint amennyit felvittek.

Így lett a tanulékony, kapun bejáró Lina, aki kvázi hazament azokhoz, akiket bivalyszívébe fogadott, és akiktől biztonságot remélt, a falu egyetlen végelgyengülésben távozott bivalya. Sem János, sem családjának tagjai nem bírtak volna egy falatot sem enni egy ilyen főbivalyból. A meséltek után, még a messzi Kolozsváron kereskedőnek tanuló Albert sem.

Hát kérem, ez volt Lina hiteles története. Igen kevés szóbeli változtatással, amelyek kizárólag a többgenerációs mesélés rovására írhatók. Meg kell vallanom, magam nem láttam a fejét okosan forgatót, sem a hazatérő ellőset, de biztos forrásból tudom, hogy létezett…