Jó döntésnek tűnt

Akaratlanul abba az utcába sodródtak, ahová az előző években mindig is sodorta a lába. Szépen elvoltak barátokkal, irigyekkel és irigykedő barátokkal. Langyos szellő repítette őket végig, csak a számukra felfüvezett utcákon, tereken, és ha nem éktelenkedik ott a megszokott csordagyülekező, talán minden másképpen alakul.

Leó – vállig érő tincsei és markáns pofacsontja miatt nevezték őt így – egy padra bökött és kedves mosollyal kérte meg Szamócát, hogy foglalkozzon egy kicsit a hajtincseivel, vagy valami mással. Váratlan, pici beszélgetés jött közbe, ezt, ha akarta volna, sem hagyhatja ki – meg hát, esze ágában sem volt akarni –, ezért fejvakarás nélkül bandzsalította ki a foszlány gondolatot is kedveskedő szövegéből.

Egy alacsony, barna hajú, feltűnően sehová sem sorolható leányzóhoz lépett, aki sem csúnya, sem szép, sem irigylésre méltó nem volt, de Szamóca tudta, hogy Leó éppen az exével „kényszeredik” a ránehezedő körülmények súlya alatt őt faképnél hagyni, már negyed órája, sőt lassacskán harminc perce. Olyan eszmecserébe görgött, ami semmiképpen nem sugallt kínzó, belső megerőltetést részéről, majd mikor Szamóca magától is ment volna, odalépett.

– A drága Lukrécia, ha nem ismernéd, meghívott bennünket egy házibuliba, és én azt feleltem, megkérdezlek ugyan téged, de nagyon remélem, hogy igent mondunk. Gyere, szeretne veled megismerkedni és elbeszélgetni!

– Velem, Lukrécia? De hát miért, ha jól tudom ő volt az elődöm, mi meg éppen jegyben járunk, vagy mi?

– Ó, ne csináld, kérlek, gyere már! Ennyire bekövült maradiak nem lehetünk.

– Rendben, persze odamegyek, de holnap majd elviszlek két-három volt barátomhoz.

– Ugyan, picikém, neked nem is volt előttem egy szál barátod sem!

Leó felingerült ott-álltában és már nem is tudta, hová ossza magát. Szamóca méltóságteljesen felállt, akár egy hercegnő, odalépett, kezet nyújtott és bemutatkozott.

– Ó drága Lukrécia, de örülök, hogy megismerhetlek!

– Éppen most mondta Leó, hogy jöttök hozzám házibulira.

– Ezt mondta Leó? De érdekes!

– Miért, ugye jöttök?

– Nem tudom, kérlek. Leó bizonyára megy, hiszen nem a parancsnokságom alatt ténykedik. Én nem érek rá, ma hamar haza szeretnék menni. Most pedig még megnézek egy filmet a Karthágó moziban, az épp háromnegyed tízkor fejeződik be, és haza is találok – mondta mindezt mosolyogva, bájosan, idegek minden remegését száműzve, majd órájára pillantott.

– Hoppá! Három perc múlva kezdődik a film. Na, szevasztok, mennem kell!

Megfordult a közeli mozi irányába, és a sietséget már nem kellett zaklatott lelkivilágára kennie, nyugodt lehetett, tényleg három perc volt kezdésig. Úgy ment, hogy a távgyalogló olimpiai számokban csípőből jobbra-balra billegtető fél-futókat egyenes tartású, rendes menéssel verte ripityára.

Leó beszélgetett, nem vette komolyan, tán nem is észlelte, azt hitte, visszaült a padra és várja. Csak egy fél perc után harapta nyelven magát, amikor kikerült a múlt ragadós légyfogójának vonzköréből, és hirtelen a világra eszmélt. Lenézett lógatott bal kezére, aztán Lukréciára, jobb kézzel körbetekert egyet karikagyűrűjén, köszönés nélkül megpördült, és rohant, mint akinek egy marék extasyt adtak be. A pénztárnál érte utol a lányt.

– Kettőt vegyél! – és átnyújtotta a pénzt.

– Ezt miért csináltad? – kérdezte Szamóca –, én sem okozok neked semmilyen múltbeli szimpátiám bemutogatásával fájdalmat. Nem kérem, hogy ne köszönjetek egymásnak, vagy ne beszélgessetek, de gondold végig, hány bulin is voltál életedben!

– Nem tudom, nem számoltam.

– Hogy is mennek az ilyesmik?

Leó nem szólt, hunyorított. Szemhéjai között, milliméternyi volt csak a rés, amin nézett, de látott. "Szamócának igaza volt", gondolta, "egy pohár bor, kettő vagy három, aztán a reflexek és hormonok játéka, egy éjszakára talán visszarángatott volna Lukréciához, végül reggelre se Lukrécia, se Szamóca".

– Ne siessünk!

Megfogta a bal csuklóját és magához vonta.

– Igazad van, bocsáss meg, kérlek!

Átölelte és mintha senki sem lett volna ott, zavartalan csókszenvedélybe forrtak.