Nyomorgó úr

Egy kalapos, nyakkendős – nyakkendőjével magát törölgető – férfi, egyfolytában az eget bámulva lődörgött az utcán, tulajdonképpen cél nélkül, fel-alá. Simára borotvált arcát vakargatta, és bajszát is idegesen turkálva pödörte.

– Nem bírom ezt a nyomort, ahová süllyesztettek Komáromiék, álnok cselfogásukkal. Csak azért, mert a nagypapájuké volt a telkem – egyszer valamikor a múlt században –, egy tisztességes bíróságnak még nem kellett volna egész életünk és egész munkásságunk hozományát tönkretenni. Van még három kisebb ingatlanom, s az a csodaszép ház, amiért irigyeltek – főleg a piszok Komáromiék –, de mások is. Szerettek odajönni a vadasparkomba piknikezni. Használták a medencémet, aztán ezek a Komáromiék, valami nagypapára hivatkozva, rongyos százezer euróval kiszúrták a szememet. Pedig abba a családi fészekbe a százszorosát öltem bele, és még ők nevezik méltányosnak magukat, mondván, hogy a bíróság egy fitying fájdalomdíjra sem kötelezte őket. Azzal takaróznak, hogy nekem tudnom kellett volna, hogy a nagypapától vették el azt. Persze, hogy tudtam, de ki a fenét érdekelt az ő nagypapájuk, aki már nem is él. Meg hogy a hivatalnak is tudnia kellett. Tudta hát, Józsi, az unokaöcsém, de hogy jön ez ide? Nyomorba döntöttek! Ott úgy ellakhatott az egész család, hogy hetekig sem találkoztunk, ha akartunk. Szépen berendeztük, jól megcsináltuk. Most hiába magyaráztam, hogy nem bírom a szűkös helyeket – iszonyodom, fóbiás vagyok, nekem tér kell –, mégis ebbe a rohadt kis ötszobás vityillóba kényszerítettek, itt a városon belül, zajban, szmogban, koszban. Az udvarom még egy focipályányi sincs. Hej, élet, élet, ha tudom, hogy ilyen ocsmányul kitolsz velem! Ronda vagy nagyon. Csak állítod magadnak a katonás zöld, minden irányba egyenjogúságokat, aztán megfogod és elveszed, ami az enyém, csak azért, mert valami nagypapáé volt egyszer.

Salamon úr megállt egy kerítésnél, nekidőlt és ütemesen, két ököllel kezdte püfölni. Olyan gyönyörű, egyenletesen dörgő alaphangot csinált a bent élőknek, mint a kínai hadsereg menetelő egységei nemzeti ünnepükön, ha rájuk szúrós szemek szegeződnek. Ekkor kinyílt Salamon úr mellett egy ajtó, és egy – talán fél éve nem borotválkozott – atyafi érdes hangon kiszólt.

– Bújj be, testvér!

Salamon úr megrökönyödött, fejében szomorúságának halászorsóját gyors ütemben elkezdte feltekerni, hogy minél tisztább hozzáállással rendezze le ezt a büdöset.

– Kopj le, és ne molesztálj!

– Ahogy akarod, testvér.

– Testvéred a Szépék meg a Komáromiék nagypapája!

– Jól van, na, ha nem akarsz, nem akarsz. Az ajtót mindig nyitva hagyom, mi soha senkit nem zárunk ki.

– Ki az a mi, te?

Salamon úrnak csak most tűnt fel, hogy ez a negyed ismereti körén kívül esik, semmi nem úgy néz ki, mintha pénzből építették volna. Még ez a kerítés is jobban emlékeztetett tengerből kihalászott hajóroncsok deszkadarabjaira, mint egy ács munkájára. Benézett. Egymás mellett, számára felfoghatatlanul pici, csirkeólszerű deszkabódék sorakoztak, kátránnyal befedve. Olyan alacsonyak voltak, hogy csak hason lehetett bemászni.

– Na, gyere, öreg, újonc lehetsz még az utcánkban! Mi kialakítottuk magunknak ezt a negyedet, itt bent, ezen a lakatlan, lekerített részen. Van itt mindenkinek rendes, maga által eszkábált, jó kis lakása. Aztán meg, tudod, hogy van, jönnek-mennek az emberek, mindig felszabadul egy-két házikó.

– Micsoda? Mi szabadul fel?

– Kis ház. Ilyen kis ház, mint ezek. Látod?

– Ezek házak?

Az idegen kérges hangú, most átvette a megdöbbenő szerepét és ő nézett értetlenül Salamon úrra.

– Mi a ménkő lehetnének? Hát nem látod, milyen csinos, takaros negyedünk van itt, jól eldugottan? Arra vigyázunk, hogy ne lármázzunk, aki részegeskedik, az első hangos szónál repül. Nem hívjuk magunkra a zsarukat, tudod. Utcasori embernek nézel ki, nem tudom, hogy kerültél ide, vagy csak loptad ezt a szerkót.

– Kikérem magamnak, és ha már itt tartunk, mondj is le! – ordította Salamon úr.

– Miről?

– Nem te vagy itt a főnök?

– Itt mindenki főnök, aki régebb óta itt lakik, közmegegyezés van.

– Tudod, olyan nincs! Kell, hogy legyen egy főnök!

– Van is, de azt nem nevezzük meg.

– Nevesincs főnök, szóval mégis te vagy az?

– Ne szövegelj annyit, ott az a kis ház, most ment el a lakója, birtokba is veheted.

Salamon úr a szemébe nézett.

– Te toprongyos! Úgy látom, az értelmi szinted nem engedi meg, hogy felfogd a nyomoromat. Elvették a birtokomat, egy viskóba kényszerítettek, a gyerekeim panelben laknak. Nem hinném, hogy eljut az agyadig, gondolom, értelmi fogyatékos is vagy. Persze, ezt te nem értheted, csak csinálod itt a fontoskodót a sok idióta között. Na, te szerencsétlen hibbant, jó neked, nem fogod fel az én nyomoromat, pedig hát...

És Salamon úr sarkon fordult, elindult a nagyon hosszú utcából visszafelé, ahol nyugodtan sajnálhatja magát. A háta mögötti kapu csendesen becsukódott, az ott lakóknak kulcsra úgysem volt szükségük a bejutáshoz.

– Jocókám, ki volt az? – emelte fel tekintetét egy hónál is fehérebb hajú, középkorú öregasszony.

– Senki, Irénke, tudja, valaki eltévedt.

– Nem baj, professzor úr, a lényeg, hogyha vissza akar jönni, az ajtó nyitva áll.

– Igen, Irénke, de azt hiszem, nem fog akarni, pedig az ajtó valóban nyitva áll.