Altatózene

Mara, a templom kórusainak szakavatott karnagya, a frivoltól nagyon messze álló, sötét blúzban és hasonló színű szoknyában, szemüvege alól állandóan mosolyogva, leginkább egy nagy csokor bazsarózsára hasonlított. Nagyon komolyan vette teendőjét, akár a kertész a gyümölcsfákat, ő sem hagyta száraz ágakkal boglyasodni a kórusokat, igyekezett mindenkiből termőt csinálni.

Az énekhang nagyon különbözik a hangszerekétől, itt egymásba kapcsolódás és egymást követés van. Gyermeki, kamasz, fiatal és felnőtt hangok, nagyon különböznek. Egészen más képzést és hozzáállást feltételeznek. Nagyon ritkán állította, egy-egy kiemelkedő ünnepen, az összes korcsoport kórusát egyszerre közönség elé.

Feltűnt, hogy egy igen domború homlokú, hátrafésült hajú – furcsa jelenségnek számító – ifjú kezdett el rendszeresen bejárni a délutáni misékre. Nem lehetett tudni, provokál-e, vagy csak sajátosan öltözik, mikor nyaka körül két bokszkesztyűt lógatott átvetve.

Előbb csak köszönésre, majd kimondottan gátlásos, pármondatos beszélgetésekre ragadtatta magát Csaba, a félénk ökölvívó.

– Tudod, Marácska, hogy lett belőlem öklöző? Tornász akartam lenni, Magyar Zoltán a példaképem. De mikor meglátták az alkatomat, azonnal eltanácsoltak. Szerencsémre ott volt az ökölvívó szakosztály vezetője, aki megkért, üssek egyet a tenyerébe, csak úgy kesztyű nélkül. Nem vagyok brutális ember, soha senkit nem bántottam szorítón kívül, ott is csak azért, mert győzni akarok. Végül is belepaskoltam a tenyerébe. Legyintett, mint nagyapám a lebbencslevesre, megfordult és annyi mondott.

– Gyenge gyerek, nem alkalmas.

– Utánaszóltam. Mester!

Valaki a fülembe súgta, "hangosabban, ha azt akarja, hogy meg is hallja".

– Mester, üthetnék még egyet?

– Paskolj, ha akarsz!

Három hónapig volt gipszben a keze. Végül is ő kérte, nem? Így most három év után, nemsokára az első profi mérkőzésemet vívhatom. Olyan az edzésbeosztásom, hogy csak ilyenkor vagyok szabad. Szeretnék kórustag lenni!

– Ne butáskodj! Most a nyolc-tíz éves gyerekek vannak soron.

– Nem gond, szívesen énekelek velük is.

– Tudod, Csaba, az is ott van még, hogy nem igazán passzol a basszus hangod, a fiúk – még szinte – szoprán hangjához. Olyan, mintha a sötét éjszakában a félhold próbálná bevilágítani a horizontot. Ha neked jó, akkor kedvtelésből járhatsz, de az előadásokon nem nagyon tudlak használni.

– Én azt sem bánom, ha olyan leszek, mint egy göcsörtös fa, ezek között a tudálékos kisdiákok között. Ők majd jól körbeállnak, mint a csemeték az elbarnult levelű öreg fát. Úgy tudok hallgatni éneklés közben, hogy csuda!

– Éneklés közben hallgatni?

– Úgy értem, majd csak tátogok, de szeretnék fellépni veled!

– Biztos, hogy nem fogod kellemetlenül érezni magad a gyerekek között? Tudod, olyan leszel, mint aki gólyalábon állva magaslik ki a többiek közül.

– Énekelni jövök én, a gyerekeket meg szeretem. Hozhatok nekik gesztenyepürét?

– Tőlem nyugodtan.

Csaba, integrálódott a sötét szemű, bájos mosolyú karnagyocska gyermekkórusába.

– Marácska, én úgy megkedveltelek téged, megfoghatom a kezed? – mondta egyik kiemelkedő dal-alakítása után.

– Ahhoz sokkal, de sokkal közelebb kellene lennünk!

Csaba szende és félénk fiú volt, elég nehezen nyújtotta ki a kezét. Sikerült! Magához vonta Marát.

– Elég közel vagyunk már?

– Közelítünk a nagyon közelhez – pihegte Marácska.

A csók időben mérhetetlenül hosszúra sikeredett, de alapjaiban szüntette meg Csaba torkából a gombócot, mindörökre Marácskával szembe. Kinyíltak és befordultak ott az utca kellős közepére. A halász, akinek egyszer volt életében szerencséje irdatlan harcsát fogni, sem szorította jobban kincsét, mint ők egymást.

Csak akkor voltak kénytelenek meghátrálni, amikor minden irányból ismerősök és barátok biztató mosolyának számtalan gyűrűjébe kerültek. Mara köhintett kettőt, jó hangosan és odaszólt:

– Csaba, akkor holnap a megszokott időben légy oly kedves megtisztelni a kórust, és ne feledd, hogy a szövegeket meg kell tanulni. Itt sem mosoly, sem bokszkesztyű, sem muszklik nem pótolják a tudást!

Az ismerősök odébb léptek, és Csaba énekelt tovább, míg egy este újabb beszélgetés nem adódott.

– Mara, azt hiszem, tudod, hogy szerelmes vagyok beléd... Gondolom, ez kölcsönös, ne válaszolj! Kérésem lenne. Szeretném, ha a holnaputáni mérkőzésre eljönne a kórus.

– Csabi, ezek gyerekek, meg kell kérdeznem a szülőket.

– Láttál már profi bokszot?

– Igen. Förtelmes és brutális, nehezen tudlak bunyózva odaképzelni. Olyan ökörség ez az ökölvívás.

– Á dehogy, csak ha az ember szorítón kívül is csinálja. Az amatőr boksz, amúgy is csak paskolás.

– Láttam én ott kiütéseket is!

– Én is – nevette el magát Csaba –, akkor nagyobb öklök paskoltak. Az igazi vágyálom a profi boksz. Ha akkor nem ütöm szét az edző kezét, ilyen hamar nem kerülök ebbe a sarkalatos pozitúrába. Tudod, az ellenfelek egy-egy indulóra masíroznak be, valamilyen zenére. Szeretném, ha a kórus énekelne!

– Mit, a "Boci-boci tarkát", mert hát egyházi éneket biztosan nem fogunk!

– Intézd el, hogy jöhessenek, a többit rád bízom.

– Megígérem, hogy elintézem és azt is, hogy a felvezető zene után azonnal elhozom őket, nem szeretném, hogy rossz példát mutass nekik, nagyon szeretnek.

– Nem biztos, hogy rossz példát mutatnék, lehet, még jobban megkedvelnének, de tedd, amit a lelkiismereted diktál.

– Mondd, ismered Alfonzót?

– Markos György apját? Persze!

– Volt egy jelenetük, ahol fehér parókában énekeltek.

– Emlékszem, olyan osztrák altatózenét.

– Megfelel belépőnek?

Csabi lehajtotta a fejét és kacsintott egyet a rá felnéző Marára.

– Köszi! Azt hiszem, az ellenfelem teljesen kikészül, nem fogja tudni hova tenni az egészet. Csodaszép lesz! Intézd el a szülőkkel, aztán viheted a gyerekeket, ha úgy látod jónak.

– Meglesz!

Csaba csak másnap tudatta, hogy nem nyolc, hanem tizenkét meneten át verekedtek, és kizárólag Mara kedvéért hagyta csak pepita kockásra verve ellenfelét.

Pontozással győzött végül, pedig kiüthette volna.

Már mindenki egy párként kezelte őket, a gyerekek is, akik öntevékenyen, a német dalocskát rap-változatba alakítva adták elő a bajnoknak, majd kisebb vincogás után a nászindulóba fogtak.

– Ugyan már, gyerekek, ne játsszatok! – próbált szigorú lenni – hozzá nem illően – Mara.

– Azt hiszem, a srácoknak végül is igazuk van, hozzám jöhetnél feleségül.

– Sajátos lánykérés, mondhatom – dobbantott jobb lábával –, ennél az is jobb lett volna, ha egy fa tetején kéred meg a kezem.

– Parancsolj, kérlek, ha akarod!

Kezével egyértelmű hátraarcot intett a gyerekeknek, és a karnagy kisasszony – szem lesütött – igenje előtt kijelentette, mindenkit meghív a három hét múlva tartandó esküvőre.

– Ugye, Mara?

– Ha te mondod, biztosan.

És az egészet Csipkerózsika kastélyának álma lepte meg. A három hét azóta is él, ha meg nem halt. Egy takarítónő időnként leporolja az álldogáló kórust, Csabit és – karnagy – arajelöltjét, akik néznek meglepett szemekkel, és várják, hogy egyszer, valamikor, egy csillámport fúvó tündér hatására, majd csak elhangzik egy igen, vagy nem Mara szájából. Addig elálldogálnak néhány évszázadot, hiszen nem sürget a tatár. Olyan ez is, mint a ring, csak kicsit veszélyesebb.