Önkényes lépcsőfoglaló

– Üdvözlöm, szomszéd úr, de rég nem láttam!

– Á, dehogy, csak nem volt világítás reggel a lépcsőházban, tudja.

– Bocs’, az lehet. Na, várjon, odébb húzódom egy kicsit, hogy fel tudjon menni a lépcsőn.

– Nagyon kedves! Mióta is ismerjük egymást?

– Én tíz éve lakom itt.

– Akkor legalább annyi ideje, hiszen én akkor már kopott fogú, széllel bélelt, vén gebe voltam. Lassan nem is emlékszem, mióta lakom itt.

– Ne búsuljon, még az uborka sem teszi azt, mikor szontyolodott töknek képzeli magát, még rosszabb esetben dinnyének.

– És maga minek képzeli magát?

– Tudja, legszívesebben szabadon szárnyaló, csipkés szárnyú bohóc-sügérnek.

– Mindig is szerettem magával beszélgetni. Olyan, hajat veresítő, apró szemcsés, kicsit túlsült gondolatai vannak, hogy nem tudnék odébb állni. Egy koszos disznó magához képest kerekes sakkfigura.

– Az lehet. Jönnek, mennek itt az emberek, olyan forgalom van. Mindenki köszön mindenkinek, mindenkivel beszélgetek, de legjobban magával szeretek én is. Na, lébucoljon fel, fáradt lehet már.

– Majd jövünk a fiúkkal ultizni.

– Azt jól teszik, nagyon unatkozom itt. Úgy érzem magam, mint egy rozsdás revolver forgótárjába rakott egyetlen töltény. A baj, hogy senki nem pörgeti már, csak csücsülök itt magamnak.

Aztán nyílt a lépcsőház ajtaja, és belépett egy újabb szomszéd.

– Szevasztok, srácok! Mizujs, mizujs? Hogy ityeg a fityeg?

– Nálam minden a régi – mondta az ülő.

– Most jövök a munkából – válaszolt Vili.

– Vilikém, ráérnél két óra múlva? Bútort hozunk, a régit levisszük a kukába, az újat meg fel. A te bivalyerőd nélkül nehezen boldogulnánk.

– Elhiszem, pajtás, hívjál még két-három szomszédot! Repítjük, mint a kapucnis űrhajós a kókuszdiókat. Seperc alatt felsicceljük.

– Te, Vili, jut eszembe, a szomszéd urat el kellene távolítani.

– Á, igen! Tényleg, miért is van maga tíz éve idebilincselve a korláthoz?

– Már nem emlékszem, Tudja, kidagasztotta magát a memóriámból, mint egy jól megkelt cipó, és az emléke is törött köröm lett, mint a TV-macié.

– Nézze, délután hozunk szerszámokat és eltávolítjuk a bilincseit, aztán mehet Isten hírével.

– Ne szúrjanak ki velem, srácok! Így legalább van hol laknom.

– Mondja, maga illegálisan tartózkodik itt tíz esztendeje? – kérdezte tőle Vili.

– Csak nem gondolja, hogy magamat bilincseltem ide! Milyen érdekes, mostanáig senkit nem érdekelt.

– Semmi gond. Az ilyenektől kell megvédeni a társadalmat. Józsikám, add ide a telefonodat, az enyémnek lemerült az aksija. Beszólok a bátyámnak az örsre, hogy vigyék a bűnözőt a maga helyére.

– Srácok, valamikor valaki mocsokul idebilincselt engem, már nagyon sok éve. Azt sem tudom, hogyan tengődtem át ugyanabban a szerkóban, evés, ivás nélkül. Valami – a növények fotoszintéziséhez hasonló – beton-radiációszintézist fejleszthettem ki, vagy mi. Ha most elvisztek, oda a biztonságom. Nem akarok csöves lenni!

– Hallod már, Józsikám! A csöves azt mondja, nem akar csöves lenni. Na, ide figyelj, pajtás! Nem leszel csöves, úgy mész a dutyiba, mint a pinty! Huszan lakunk itt, mind a huszan vádat emelünk ellened!

– Tíz évig senkinek nem szúrtam szemet, miért épp most?

– Na má! Akadályozod a forgalmat kisapám és foglalod a lépcsőt, önkényesen terpeszkedsz itt a bilincseddel, akár a napraforgó a réten. Lesz most lakásod egy darabig.

– Alkut ajánlok. Szereljék le a méregdrága riasztórendszert, leszek én ennek a lépcsőháznak a riasztója 24 órás műszakban. Áll az alku?

– Most az egyszer, mert vajszívünk van. Különben sincs olyan szerszámom, amivel a bilincset el tudnánk távolítani. De ugass jó hangosan, ha betörőt látsz, és a neved a mai naptól kezdve Heki. Áll az alku?

– Ultizni jönnek?

– Hekikém ül, kutyával nem ultizunk!

– Kár. Akkor, ezután – esténként – számolni fogom a csendben idehullámzó, tanganyikai lépcsőfokok csörrenésének doboló ritmusát.