Idegen, ne bántsd az idegem!

A külsőre mindenképpen idegen, álldogált egy kicsit, bámészkodott, aztán teketória nélkül lenyomta a kilincset. A zárt kaput nyitva találta, belépett. Ugyanolyan hatalmas, sokszobájú, zegzugos volt a ház, mint mikor még megismerték, és nem idegent láttak benne. Csak az udvar nyúlott valahogyan meg. Schumacher bácsiék már rég elköltöztek, valami nyugis öröklakásba, ahonnan soha többé nem látogattak vissza. Más semmi nem változott.

Épp be akart lépni, mert minden nyitva volt, amikor hangokat hallott egy hátsó, annak idején talán cselédszobának használt kis lyukból. Illedelmes emberként bekopogott. Két csemete, tíz-tizenkét éves formájú, nemtörődöm fiú lépett el mellette, az egyik foghegyről megjegyezte.

– Anyut keresi?

– Végül is, azt hiszem. Jó napot nektek, szervusztok!

– Jó estét! Már sötétedik, és le is ment a nap!

– Gyorsan telik itt az idő…

Hátul, a kis szobában, tett-vett, szöszmötölt, egy harmincas, kimondottan szép nő, aki a láttára igazán meg sem lepődött, csak odalebbent és udvariasan, de kiégettséget leplezni nem tudón, megkérdezte.

– Miben segíthetek, uram?

– Szeretnék körülnézni a házban, ha már betévedtem, pontosabban önkényesen behatoltam. Schumacherék ugye már nem laknak itt?

– Gondolhatja, száznegyven évesek is lennének tán. Már rég nem.

– Maguk vették meg a házat?

– Ó, dehogy!

– Akkor bérlik?

– Nem, a miénk.

– Nem egészen értem, hölgyem, bár nem tartozik nekem számadással.

– Tudja, tavalyelőtt télen Mikulás ünnepséget rendeztek. Tombolán nyertük, azóta lakunk itt. Nekünk tíz tetőcserépre valónk sincs magántőkében.

– Értem, megnézhetem a szobákat?

– Milyen szobákat?

– Az összes többit.

– Van itt vagy ötven-hatvan szoba. Soha, de soha nem mentem be. Valamiért úgy éreztem, nekem ez a kis kuckó jár, meg el is tévednék.

– Én majd segítek. Ha maga a tulajdonos, akkor minden magának jár. Hová tűntek a gyerekei?

– Hová tűntek volna, iskolába mentek!

– De hát este tíz óra van…

– Igen, már jönnek is hazafelé.

– Három perce még itt voltak. Ugyanott van az iskola, ahol volt, a Szerpentin-forrástól hárombokornyira?

– Ja, maga még abba a régi iskolába járt? Nem, sokkal messzebb.

– Ügyes gyerekei vannak. De bocsánat, miért éjjel járnak iskolába?

– Egyrészt, mert ilyenkor ér rá a tanári kar. Nappal dolguk van. Másrészt, van itt egy kisebb banda, akik ezt így rendelték. Esténként lövöldöznek, bemennek az emberekhez, és amit tudnak, ellopnak. Inkább talán rabolnak, mert a tulajdonosok szeme láttára teszik.

– Miért nem szólnak a körzeti megbízottnak?

– Egy hullámzó égboltos, csillagtalan éjen megparancsolták neki, hogyha magát, családját és minden szegről végijét, relatív biztonságban szeretné tudni, akkor a tanítás folyjon éjjel, és ne haladja meg a napi öt percet. Ő pedig vagy szigorúan büntesse meg a feljelentő árulkodókat, vagy ott helyben műtse meg őket, kalaptalan körömgomba fertőzéssel. Azóta nem mer senki panaszkodni.

– Ne féljen, jóasszony, zárja be a kaput, mint mikor jöttem. Menjünk végig a házon, megmutatom magának.

– Nem lehet, uram, van itt ötven-hatvan szoba is!

– Talán kilenc van összesen, asszonyom.

– Nekem ezen még néhány évet gondolkodnom kell!

– Mondja, mit csináltak az udvarral? A két szomszédos ház ugyanott van, ahol volt, de az udvar sokkal keskenyebb és hosszabb.

– Ja, ezt egy dizájntervező keresztlányom csinálta, nekem így jobban tetszik. A kert ugyanúgy maradt, ahogy volt.

– Értem. Mi ez a karikásostor-pattogtatás?

– Ugye, maga rég járt itt?

– Talán negyven éve utoljára.

– Csak mert én nem láttam karikás ostort életemben, ez egyszerűen pisztolydurrogás, közelednek a fiúk. Be fognak jönni, és amit látnak, visznek. Nálam könnyű dolguk van, semmim sincs, de ők fogják, azt is becsomagolják duplán. Így nem jutok egyről kettőre soha.

– Szeretné, hogy ne jöjjenek?

– Szerintem mindenki ezt szeretné. Maga örülne, ha esténként meglátogatnák ilyen kedves pufogtatók, a legcsekélyebb szalonmeghívó nélkül?

– Bevallom, nem. Várjon, majd segítek, ha már ilyen hívatlan éjjeli vendége lettem. Érdekes, érkezésemkor alig esteledett, és már éjfél van, pedig talán hat-nyolc perce vagyok itt. Úgy hízik itt az idő, mint egy túltáplált cowboykalap!

– Ja, ezeknek az is van. Már itt is vannak.

– Mondom, hogy megvédem, még nem tudom hogyan, de ki kéne támasztani az ajtót, meg a kaput. Már bent is vannak. Valaha, nálam sem működött a bezártság érzékelőjük.

– Fel a kezekkel, mindenki pucoljon a falhoz!

– Bőrsajt, mars a sarokba! Mindig van nálam kukorica, szórd le, nyomás!

– Te volnál, negyven éve nem láttalak... Ne csináld ezt velem, kérlek!

– Bőrsajt, tedd, amit mondtam, vagy mesélek a fiúknak!

– Ne Bőrsajtozz, kérlek, rám ragad! A mesélést is felejtsd el, hol az a kukorica, add ide! Fiúk, hátra arc mindenkinek, füldugókat berakni! Te, haver, ritkán találkozunk, nem lehetne ezt kihagyni?

– Bőrsajt, miért csinálod ezt?

– Ugyan már, ne játszd meg magad – az ismeretlen idegent alakítod –, pedig jól ismersz mindenkit. Ám engem, rajtad és pár hasonszőrűn kívül már senki. Ezek a kölykök sem nagyon tudják, ki vagyok.

– Légy szíves, dumáljuk meg, hogyan oldhatnánk meg! Te is szeretted a rabló-pandúrt gyerekkorunkban. Nem emlékszel?

– Az negyven éve volt.

–  Negyven év, mi az? Majd negyven év múlva ne rabló-pandúrozzak, mi, csak mert neked úgy tetszik?

– Kondás volt az apád, nem? Mi van a legelővel?

– Felszámolták!

– Ezt hogy érted?

– Kiégett a fű, aztán felszámolták, már vagy öt éve. Disznót sem nagyon szabad otthon tartani.

– És most nincs fű a legelőn?

– Nyakig ér!

– Na, ide figyelj, Bőrsajt! Ha holnaptól vállalod a kondási teendőket, és újra elterjeszted a háztáji sertéstenyésztést, nagyon jó pontot szerzel magadnak, és sok mindentől megszabadulsz. Kukorica nélkül térdelhetsz a sarokban!

– Ne marháskodj, mit csinálnék egész nap?

– Viszed a társaságot, beosztjátok egymást. Egy őrzi a disznókat, a többi... Megvan még apád karikás ostora?

– Meg valahol, a fészer valamelyik fiókjában, egy láda mélyén.

– Gyorsan csináltok annyit, ahányan vagytok, és bejelentitek a teljes, önkéntes leszerelést.

– Saját magunkat fegyverezzük le? Ilyen se volt még, a betyárját!

– A betyárját játsszátok a legelőn, a disznók társaságában. Meglátod, hogy fognak hízni, szeretik a mókás dolgokat, jobban esznek. Tudom, nem érdekel a disznóságuk, de engem a tiétek annál jobban.

– Megdumáltál, itt vannak a pisztolyok.

– Asszonyom, lépjen ide! Ott a pince.

– Nem is tudtam, hogy van pincém…

– Nem baj, nyalábolja ezeket fel, vigye le, talál ott ládákat és boroshordókat, rejtse, ahová akarja. Várjon, itt ez a félméteres kulcs, jól zárja be! Ha netán találna egy karikás ostort, azt is hozza fel!

Az asszony térült, fordult, és talált is egy vagonnyi karikás ostort, fel sem bírta hozni, de mindenkit ellátott.

– Magának hol a férje?

– Nincsen nekem, kedves uram. Ez a két gyerek is, úgy oldalágról van.

– Bőrsajt, van asszonyod?

– Megbolondultál? Hogyan rabló-pandúroznék egy asszony felügyelete alatt?

– Nappal, munkaidőben, lent a legelőn!

– Ja, az más. Nagyon furcsa lesz éjjel aludni, de sokan teszik, azt mondják... Emlékszem is, gyerekkoromban, tán húsz éves koromig, magam is azt tettem.

– Tetszik neked ez a menyecske?

– Nem megvetendő! Legalább annyira vonz, mint egy tükörtojás!

– Akkor most gyorsan jegyezd el, nem vacakolunk, és vedd feleségül!

– Na, ebben szerencséd van! Nem akartam soha megnősülni, ezért természetesen mindig hordtam magamnál egy pár jegygyűrűt. Jöjjön ide, kedveském, hogy is hívják? De szép a mosolya!

– Zsuzsinak hívnak…

– Nyújtsa az ujját, itt a másik, azt húzza az enyémre!

– Holnap, munka után, itt úgyis minden fel van fordulva, majd beszélünk a körzeti megbízottal, az anyakönyvvezetővel, a pappal, meg mindenkivel.

– Meg is tartjátok az esküvőt? Csúcs! Ennek örülök.

– Jut eszembe, asszonyom, elnézését kérem, meg sem kérdeztem, maga hogy áll a dologhoz? Elég, ha egy igent, vagy nemet mond.

– Na, most akkor nem lesz több rabló-pandúr, betyárosdi, durrogtatás?

– Nem, a maga férje lesz a betyár, ez a Bőrsajt. Ezt a Bőrsajtos-titkot jól jegyezze meg, élete végéig sakkban tarthatja vele. Soha ne mondja ki, csak ha nagy szüksége lesz rá. Majd negyven év múlva megint jövök. Apropó, igen vagy nem?

– Naná, már meg is dumáltam közben a gyerekekkel. Még csak annyit kérek, reggelig fessék ki a házat! Ha már eggyel többen leszünk, a többi kilenc szobára is szükség lesz, nem?

– Iparkodj, serénykedj, Bőrsajt, előtted a munka, döntsd fel! Reggelig minden rendben legyen, aztán végigdolgozod a napot, jól megnősülsz, és legyetek nagyon boldogok, mint Schumacher bácsiék!

Az idegen eltűnt, azzal a biztos tudattal, hogy negyvenévente ezentúl is visszatér ráncba kapni egykori szülőhelyét.