A tejútról a porútra

Forró ütemek libikókán rengő, zaccos salaktalaján mozaiktáncba perdül a spirálmenetben forgó, barna-csíkos bolygó körüli – matt fényű – hold árnyékába bújt, kontyozó fehér tejszínhabból kiálló, tüskés dróthajú. Surda csúcskalap Párja, kockás pörgettyűként, akár fogaskerekek mozgatta órarugó, ropja csörömpölve medvetáncát; sícipőben virgácsoló, ragadós bájgöröngyök, pogácsa alakú, tányér porondú parkettjén söpörnek, faramuci dobozra emlékeztető termükön át kétséges bájjal. Medvetáncos, palotást járó huszárnak párja, a legmodellebb sapkás babának érezheti magát. Az ebédről maradt paradicsommártásos fasírtnak átmenetileg nyoma vész emlékeikben. Kis torony épül, gyenge alapokra kipókerezetten, hazárdjátékból összedobolt, feszes fesztelenségű, egyre forróbb körben. Már nem számít, hogy tasakos vagy iszapos a láblógatós mólója, csak pörögjön a szomorú szemű, görgőcsapágyas mágnesek fogságába került – egy szem diónyi – nyírfaszerelem. Kibomlik a habzó tenger táncú, forró – félkarú rablót rángató –, szaunavérű pár terepjárása alatt. Beintenek a pogácsa jelennek és múltnak. Gyertyát gyújtanak, kicsi a torta, de kicsikarja mackó és párja, cérnavékony jussú szeletét, és füstöt, zajt, dohot nem látva, gerincről öböl dereng bennük, kék vízzel bokafájtáig. A hajnali tömör sötét, göndören szétálló plüss szívére kopottas, mosott pocsolyát csobbantó feledni nem akarással világosít. Takarójuk alatt is csillagok közé kényszerítik tudatalattijukat, a holnap úgyis meghozza bekeretezett bizonyítványú, tépett valóját a tejútról a porútra. Poros hegyű, falfúrós gurulóit, egyetlen halálugrással, az idillből kongó, kopott cintányérra veti. Erre ráérnek reggel is.