Lakásban lakni vétek!

Szabóék élete, vöröslő égbolt alatti, suta sötétség volt addig a napig, míg közös elhatározással – Szabó úr és Szabóné, egyszóval Szabóék –, a Szabó család, nem az a bizonyos, csak egy csendes jelenkori utánzat, meg nem szerezte, a kis piros virágokkal befestett, rózsaszín füsttel körbegomolygatott, műaranyhal akvárium szobás idilljét.

Szabóné – dús fantáziájú agyában –, előbb apró vízi iszonyatok másáról született, köröm gyönyörűségeket biggyentett mind a tíz, meglevő ujjára. Mikor Szabó úr, közvetlen nevüknek Taylorra cserélése után, fél méter átmérőjű, álommedalionját végre karvastagságú toalettpapír gurigákról mintázott nyakláncán, a gerincferdülést is bátran vállalva hasán tudta, mint egy golyóálló mellényt, már csak az összes háziállat színpompás szarvasagancsokkal történő feldíszítése hiányzott.

Nem volt olcsó mulatság, sem túl nagy munka. Ezek ugyanis, a praktikum jegyében, egytől egyig műanyag állatok voltak.

Itt természetszerűen csúszott be egy kis előre nem várt gikszer. Vágyaik teljesülése után, ahogyan szokott, újak, s még újabbak bontakoztak ki, szemeik másfél méterre elterülő horizontjának délibábján, az északi bábon és minden égtájon. Előbb piros mézeskalács szív utánzatokkal tapétázták ki másfél szobás lakásukat, majd Taylor asszony boldogságára, igazi hattyúúsztatót csináltak a konyhai mosogatóból. Lila, lebegő, életnagyságú gumihattyúval. A mosogató formáját Taylor úr – aki egy vak hangot nem tudott angolul, de ez a név az a név, ami illik hozzá –, egy megilletődött, tengeri naplementés poszter bámulása után. Maga csinálta, két saját kezével, és mert hőn szeretett, egyetlen párja a csokoládét mindennél jobban szerette, a fürdőszobát kádastól, csempéstől és mindenestől, a csokoládé formai és színbéli árnyalatainak pazar keverékével gyönyörítette, nyolcvanhétezer egyforma, apró nippcsodát beléjük ragasztva.

A lakás növényzetét vághatatlan és törhetetlen, kicsi, mosolygós, két hátsó lábán álldogáló, kövérkés, bájos, világoszöld kismalacok tartotta virágcserép gólyafészkekbe rakták, melyek szélén két darab, egy lábon álldogáló, szemüveges gólyát helyeztek el.

A lakás lassan megtelt. Soha senki nem látott náluk kiegyensúlyozottabb lelkületű párt, pedig esőben, fagyban, télen, nyáron, sötétedés után a tetőre kényszerültek hálószobájuk helyett, egy sokadosztályú sátorban éjszakázni a hajnalpír első megjelenéséig. Hiszen egy olyan gyönyörű lakásba, ahol a sok felbecsülhetetlen szépség között már hálóhely alig maradt, és még a levegőben is teljes valóságképet visszatükröző, felfújt gumi (de tökéletes cserépnek látszó), nagy, csodálkozó szemű malacperselyek ütköztek, a szivárvány minden árnyalatára festett, hasonlóan élethű vízilovakkal, szóval abba a környezetbe nem rondíthattak bele.

A takarítás megoldása folyamatos, boldogító elfoglaltság volt. Összes szabadidejük minden másodpercében, lábujjhegyen oldalazva törölgettek, pucolgattak.

Csak Taylor asszony tudta az ősemberi kardigán-imitációval fedett, sárgás műmárványlapos, enyhén domborult, öles katicabogár-padlóburkolatot guggolva, vigyázva, kizárólag kézzel takarítani. Soha nem mentek társaságba, vendéget sem hívtak, néhány szörnyű alkalmat leszámítva, amit – lakásvédő programjuk keretében – étteremben vagy cukrászdában bonyolítottak le,  kénytelen fogadott vendégeikkel.

Az összes egyéb időt – munka, éjjeli sátorozás és folytonos takarításon kívül – az egy helyben álldogáló, nyakmozgatásos, jobbra-balra gyönyörködéssel töltötték.

Ma, mikor szép unokáikban telhetne örömük és ezeknek bennük, hálát adnak a sorsnak, hogy kicselezték az elcsaládosulás szörnyűségét. Mi lenne akkor ezzel a sok gyönyörűséggel? Most a kilencvenhetedik évükben, éppen egy lebegő, teljes szobor méretű műdelfinárium beszerzésén ügyködnek. Ennek a kivitelezése még huszonöt teljes évüket cuppantja el, de legalább nem értelmetlenül, ahogyan eddig sem.