Dávid-szobor

 

– Ó, de örülök, kedves Mártika, hogy másfél év levelezés után végre személyes valódban is láthatlak!

– Éppen ilyen nagy, mosolygós macinak képzeltelek, Dávid!

– Tudod, Mártika, olyan szinten senkit sem ismertem, mint téged, tulajdonképpen napi 10-15 oldalnyi levelet váltottunk. A postás nálam már nagyon ki van akadva. Bejött az új módi, tudod, az internet meg a mobiltelefon. Ha nagyon muszáj, tudom őket használni, de ki nem állhatom, mint az aranyhal a lakkcipős disznót. Sms-eket nem küldözgetek, a mobiltelefont sem szeretem. Vettem egyet, otthon van, azt hiszem, kétszer kapcsoltam be, lehet, hogy már tönkre is mentek az akkumulátorai. Olyan ez, tudod, Mártika, mint a kerekek nélkül a bicikli. Én az írott levél híve vagyok, ha négyszer, ötször elolvasom a napi postámat, ami mindig kizárólag a te leveleidből áll – most másfél éve –, akkor az az egész napi szabadidőmet lefedi. Jól ismerjük egymást, annyit senki nem tud alakoskodni, hogy ennyi idő után ne legyen róla egy jól felépített személyiségrajzom. Megkérem a kezedet!

– Tessék? Dávid, nekem még soha senki nem kérte meg a kezemet. Nagyon szimpatikus vagy és nagyon megkedveltelek. Leveleidbő csak jót tudok elképzelni rólad, de ez olyan hirtelen jött.

– Hát nem válaszolsz, kedves?

– Nem egészen. Nagyon mély vízbe dobtál hirtelen. Másfél éve kérdezed, hol dolgozom…

– Igen, és te másfél éve leírod a diplomáidat, szakosodásaidat és még mindig nem tudom, hogy hol is dolgozol. Ez lenne a visszatartó?

– Tulajdonképpen az is, meg nem is. Mennék én, de prostituált vagyok. Tudod, 16 évesen, másfél év udvarlás után – virágok, versikék, üdítők, csoki meg mindennel elhalmozás után –, az első szerelmemnek, aki egyben az utolsó is volt, nem tudtam ellenállni. Tudod, mit csinált? Másnap reggel a képembe röhögött, és azt mondta. "Na, végre, Márta, most menj szépen haza!". Megkérdeztem, ezt hogy érti. Úgy, hogy dögre unt már, csak éppen nem akarta kihagyni, ha már annyi időt fektetett belém. Én a következő nap reggelétől árultam magam. Erre a férfitársadalom a világ minden pontján igényt tart bármikor, és a pofátlanság felső határa feletti százszoros árat kértem, ha már annyira kell nekik a kéj.

Az öltönyös Dávid, merev tartásából megroggyant.

– Ez nem lehet igaz, drága, ugye viccelsz? Annyiszor ábrándoztam, hogy füves domboldalon együtt piknikezünk újságot olvasva. Mondd, senki kedvéért nem tudnád abbahagyni?

– Dehogynem, egy szavadba kerül. Ennyi bizalmat nem fecsérelt rám még egyetlen névtelen sem. Tudod, a nevekre általában nem emlékszem – mondta vöröses sötét sörényét megrezzentve a ki tudja, mióta nem szégyenkezett, éppen pirulón gubbasztó lány.

– Ha mégis igent mondanál, tudnom kell, hogy abba tudod-e hagyni, azonnal és örökre.

– Válaszoltam, abba tudom hagyni!

– Megtennéd a kedvemért?

– Természetesen. Nehéz lesz megszokni a fillérekből tengődést, tudod, eddig még mindig mindenre volt pénzem. De ahogy mondod, a kedvedért bármikor!

Dávid intett a pincérnőnek.

– Kisasszony! Hozzon egy nagy pohár jeges…

– Igen, hozom a whiskyjét, uram.

– Vizet! – emelte fel a hangját a csak kicsit ideges külsejű, asztalon könyöklő Dávid.

– Szép pár leszünk. Még egy kérdés. Hajlandó volnál tisztességes munkát végezni?

– Természetesen!

– Akkor fél év jegyesség után – ha te is úgy gondolod –, most már minden nap találkozhatunk, és majd megejthetjük az esküvőt – egyenesedett ki újra derékból, a skatulyából kihúzott külsejű – átmenetileg megtört – Dávid.

– Holnap kezdhetsz is dolgozni. Ugye, közgazdász is vagy többek között?

– Igen.

– Mérlegképes könyvelő vagy?

– Igen.

– Én reggel nyolctól, este hatig dolgozom, te kilenctől délután ötig dolgozhatnál… talán négyig, esetleg háromig, az adminisztráció és a könyvelés lebonyolításával. Eladnánk a lakásainkat – nekem egy másfél szobás panellakásom van – és vennénk egy közöset.

– Nekem is másfél szobás panelem van, nem gyűjtöttem a pénzt, nem állítottam élére, bejártam a fél világot, ha nem az egészet. Soha nem voltak anyagi gondjaim.

Még csak néhány telefont kell lebonyolítanom, tudod, az időm be van előre táblázva.

– Másik dolog, jó, hogy ezt mondod. Fújd le őket mind, és ezután a beszélgetés után, soha többet ne említsük a múltadat. Személyek nevét még véletlenül sem!

– Nem emlékszek a nevekre.

– Akár emlékszel, akár nem, akkor sem.

– Csodálatos! – mosolygott enyhén lesütött, kancsalított szemekkel a – valljuk be – valóban vonzó hölgyike.

– Uram, itt a jeges víz-kije!

– Köszönöm, az elszámoláskor majd whisky-áron számolja!

– Jaj, nagyon köszönöm! További jó beszélgetést!

A pincérnő tudta, hogy vagy veszekedtek, vagy éppen kibékülnek, vagy valami ehhez hasonló – életet rengető – folyamat zajlik itt.

Dávid lenyelte a vizet jegestől és andalítóan nézett Mártika szemeibe, akinek telefonja táskájában megcsörrent.

– Pillanat, drága!

Elővette és elkezdett beszélni.

– Igen, Nudli! Jaj, bocs, egy kicsit késni fogok, de csak pár percet. Tessék? Erről nem volt szó! Ha még három barátod jön, akkor tízszeres árat fizetsz. Nem alkuszom! Vagy tízszeres ár, vagy nem megyek! Értem. Na, puszi, drága, már indulok is.

Felállt, táskájából elővett egy revolvert és lelőtte Cupidót. Aranyos mosollyal puszit dobott Dávidnak, majd taxiba vágta magát, és eltűnt. Dávid megdermedt és megkövült, vele együtt a szék is a padlócsempéhez fagyott.

Három hét után tűnt fel, hogy ez a krapek meg sem mozdul, és nem megy el.

Megkopogtatták. Nyitott szemmel nézelődött, azóta is ott ül. A főnök először betonkalapáccsal akarta eltávolítani, aztán úgy gondolta, ha Michelangelo Dávid-szobrát annyian megbámulják, akkor sokkal érdekesebb az ő – életnagyságú – üldögélő Dávidja. Elsőosztályú vendégcsalogató lesz.

Nyolc éve ül Dávid a széken, még soha nem mozdult meg 2061. augusztus 9-e óta.