Gyorstalpaló úszólecke

Mindössze egy szál oka van annak, hogy nem eszem csukát. Tudod, sejtek egyet-mást, de ahogy rám bámulsz – azokkal a nyugodt, vicsorgó tigrisfogakkal – a felhők köntöséből, olyan megfejthetetlen vagy, mint tegnap az a nagy agyarú víziló, amelyik elrepült mellettem. Látod, arra nem tudnék válaszolni, hogyan csinálta. Igaz, előzőleg egy földre részegedett, cefrezabáló hörcsögöt emeltem utolsó nagy kábulatélményébe. Mámoros volt, visított örömében, hogy repülhet, nem kérte, hogy engedjem el, én is lemámorodtam. Talán azért láttam azt a repülő vízimicsodát. Szóval csukát azért nem eszek, mert visszaharapna, te is meg az összes többi atyafid. Most viszont megtanítalak repülni.

Hátulról kapta el, így a csuka a zöldes, algásodó parti rejtekében esélyt sem kapott a fordulásra, hogy tűhegyes fogaival sasmarcangolásba kezdjen. És megkezdődött a repülés. Nem biztos, hogy szokványos csuka volt ez, túlságosan jól látott mindent, tériszonnyal küzdött, úgy, mint a víziszonyos úszni nem tudók.

Már egy méter magasságban "vizet, vizet" kiáltott volna, de csukatorkon nem jön ki hang víz felett, és ez csak romlik a magasság növekedésével. Minden egyre távolabbra került, s az a kicsi nagyvilág, amiben élte életét, gyér fogalmakkal a külső másmilyenekről, úgy eltűnt, mintha egy bulizós elefánt tánc után rácsücsült volna. Csak felhőket látott, homályos levegőt, és szárazat. Fuldokolt.

– Nem akarok repülni, szárnyam sincs! – mondta volna, aztán a felhők közötti pára rásegített egy csendes jajkiáltásra. A sas összevonta horgász álarcot viselő, katona arcához hasonló, együttérzést mímelő szemöldökét, és rárivallt:

– Most repülni fogsz! A repülés első előfeltétele, hogy növessz gyorsan szárnyakat. Szárnyak nélkül nem lehet repülni. Megjegyezted?

A csuka izgett-mozgott, és zuhanórepülésben – a számára kínzó levegő nyomásának folytonos változásától gyötörve –, fejjel lefelé, mint egy bomba, közeledett becsapódni valahová, ami egészen bizonyosan nem békákkal és kis halakkal teli, valódi birodalmának látszott. A sas könnyedén tartotta ejtőernyős technikájú párhuzamát, és laza nyugalommal, akár egy ásító tehén, súgta repülő társának:

– Emlékszel, a múlt héten kértelek, hogy taníts meg úszni, valaha szükségem lehet rá. Egyszer beleestem a pocsolyátokba, és már nem is emlékszem, hogy keveredtem ki, olyan kiszolgáltatott voltam, mint egy bogár. A legelső pocok is megehetett volna. Talán egy órába is került, mire magamhoz tértem. Vöröset láttam, és zöldet, azon kívül semmi mást. Lüktetett az agyam, de te elzárkóztál, még csak tippet sem adtál, mit tegyek. Ne mondd, hogy rossz vagyok, te hálátlan fortyogó, nagyon nagy szemű, én kérés nélkül is megtanítalak repülni. Meg is ehetnélek, de olyan nagyon jól vagyok lakva.

Nagyon kevés volt a földet érésig, amikor a magát széttárt szárnyú szitakötőnek érző, elöl-hátul csukát a sas elkapta.

– Válaszolj hát, megtanítasz-e úszni, ahogyan kértelek a múlt héten?

A csuka hangot kiadni már régen nem tudott, úgy fonnyadt el, mint egy hirtelen komposztálódott, kinyílt rózsa.

A sas megmártotta néhányszor, ami kimondottan jót tett neki, aztán elengedte azzal a tudattal, hogy szemei elől nincs menekvés. Ha akarja, akkor fogja meg, mikor neki tetszik, még a Hold árnyékos oldalán sem bújhat el.

Nagy sokára magához tért nem mindennapi kalandjából a zöld vizet pezsgető. Most bosszantotta, hogy szemei két oldalt vannak, nagyon szerette volna összevonni őket, mint egy éjszakai fekete macska. Csukául meg is csinálta ezt, és döntött. Ha úszni akar a sas, úszni fog! Nem csak az ő réme itt, hanem mindenkié. Nagy unalmában, sokféle ismeretlen, nagydarab, vízen kívüli lény röptét látta már, és azok soha nem repültek vissza. Rendes volt a sas, meg is köszönhetné neki, de visszacsengtek szavai. Életét annak köszönheti, hogy nem volt éppen éhes, de bármikor megéhezhet még pancs-csuka húsra. Arra is rájött, hogy rosszul tudja a sas, mert már pár csukányi magasságban sem tudna egyáltalán visszaharapni, tehát ő az igazi veszély, nem a horgászhorog!

Egy óra múlva visszatért a felhők ura, és tapsikáló örömmel nyugtázta, hogy azonnal meg lehet kezdeni az úszótanfolyamot. A csuka nyájasan biztosította, hogy most az egyszer, tényleg komoly leckét kapott, és a sas az úr, akitől félni kell, és tisztelni őt, lépjen hát be a folyócskába, ne is lépjen, szökkenjen egy sasos fejest, mondjuk a közepébe direkte. A sas hamar elmerült, nem mélázott a fán csücsülő bagoly nyugalmával. Most az egyszer ő sikoltott az életéért.

– Elsüllyedek, taníts meg úszni, te csuka!

– Ahogy a repülés lényege, hogy szárnyat kell növeszteni, az úszás lényege sokkal egyszerűbb.

– Túl sok a magyarázat, mondd a lényeget, mert mindjárt elpusztulok!

– Kérlek tisztelettel, nem értelek!

– Azért nem értesz, mert nem bújsz ki a víz alól, nekem már a csőröm is tele van.

– Hát éppen erről van szó, te sasok legszőkébb bajszos réme, az úszást víz alatt szokás csinálni.

A csuka lebukott, úszkált, ne legyen lelkiismeret-furdalása, hogy nem mutatja meg, mit kell csinálni. Mire a sas megtanulta a víz alatti úszás lényegét, már számos, az ilyen gyorsan terjedő jó hírekre összeözönlött, kisebb-nagyobb, vízen kívüli állat éltette hangosan a már rég nem repült csukát.