Csak
ülök itt e nyanya fején, és mint egy összeakadt tapogatójú csiga, keresem a
megoldást. Hányan vannak tulajdonképpen? Szerintem hárman, vagy négyen, de
lehet, hogy kettő közülük sziámi… Még hogy alacsonyak! Nekem minden, ami a
járdaszegély fölött van, magas! De hát, az a rossz külsejű Krapacs, akinek
elfelejtettem visszafizetni az éjjeli fülvakaró árát, zsákban hozott fel. Olyan
lehettem, mint egy túltáplált zsákbamacska, és most bámulom innen – ami egy
banya feje, a nagy semmi tetején –, a lógó fellegeket. Az a szemétláda,
faesztergált, pótgerincű Krapacs, krétával iderajzolt egy nyilat, és ráírta,
hogy "LE". Mintha nem tudnám, merre van lefele, csak éppen innen, a
nyanyus fejéről, nem lehet lemenni... Bár megpróbáltam összekapni az összes
bátorságomat, hogy átugorjak a szomszéd anyóka fejére, vagy a sziámiakéra, de
nem merek. Az a jellemtelen orrnövendék, egy rendes mobil toalettet sem hagyott
itt, mert ugye az tiszta sor, hogy tavaszig nem tudok lemenni. Talán másnak
menne, de nekem, legfeljebb halálugrással, aminek a kopott koronája tényleges
bevégződésem lenne.
Rettenetes,
ennek a vénlánynak lejt a koponyája, csúszom! Kit érdekel a hideg, de tavaszig
nem bírok mobil WC nélkül ellenni, szobatiszta ember vagyok, legalább annyira,
mint a kutyám. Majd csak jön a mindent megoldó nagyon hideg, akkor jól befagy
az összes szükségleti kín. Amíg teljesen nem hibernálódom, meditatívan jeges,
havas zúzmarát és sötét fényt nyelek, aztán tavasszal, amikor kiolvadtam, az
első turistacsoporttal levitetem magam, feltéve, ha van náluk hordozható
megkönnyebbítő. Átmelegedem, majd evést pótlok, és az a mocsok megkapja méltó,
rövid ujjú, kockás inges, repedezett jutalmát a szétfodrozódott felhők között,
a Babele (románul vénasszonyokat jelent, idehozott fel!) egyikének lapos
tetején!
Eddig
jutott a nem önkéntes hegymászó. Tervezgette a telet, hibernálást, az
étlen-szomjan életben maradást, csak úgy, ahogy ez normális, amikor a
citromszínű Krapacs, egy lengő kötélen megjelent. A fent csücsülő, csak azért
nem vágta el, mert nem volt nála bicska, és azt sem értette, hogy valaki, aki
lent van, hogy tudott kötelet feljuttatni.
–
Na, végre megmenekültem – gondolta –, olyan tériszonyom még soha nem volt, mint
ezeken a tompított fejeken. Ha jól emlékszem, tiszta hülyeségeken töprengtem az
előbb is. Kifizetem neki azt a négy fillér adósságot, aztán menjen, ki merre
lát.
A
Krapacs fellépett, letett egy hordozható mobil WC-t, és krónikus
Szfinx-bámulással újra földet ért.
–
Nem is olyan disznó ez a Krapacs!
Leült,
vacogott, kicsit könnyebben érezte magát az éjszaka első jeges fuvallatában,
amikor a csapkodó hangokból rájött, szadista exbarátja, hogy tovább kínozza,
szándékosan ottfelejtette a kötelet. Tavaszig, hibernáló átmedvülésre,
dideregve befagyni hagyta el őt, miközben ködön át az érzéketlen, enyhén havas
Szfinx pofájába bámult.
–
Nem maradok – gondolta –, már elvégeztem a dolgomat idefent. Lemehetek!
Befogta a szemét, a kötélig kúszott.
Rugaszkodnia sem kellett, a megjegesedett lefelé lift, tökéletesen tette a
dolgát. Valahogy bemérte az emlékeiben derengő menedékházhoz vezető irányt.
Sikerült úgy alakítania, hogy ne épp a szakadékba gyalogoljon, és tiszta
erőből, kétségbeesés erősítette ordítására, a hegyimentők befuvarozták a – nem
csak mobil, de más illemhellyel is ellátott –, meleg helyre. A pálinkás
gyógykezelés után elmesélte, hogy a nyanyák – mint mondottam, a Babele – fején,
rajta kívül ember még nem táncolt… Pedig dehogynem, gondolták a mászók
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése