Hajasék szép helyen laktak, egy
csodálatos, koromszínű dizájnnal lepett falú, büszkén egekbe pöfékelő,
szénfekete kormot gyártó, az eget is gyönyörűen aláfestő pöfögő mellett. Sosem
voltak külső vakolási gondjaik, a gyár ingyen és bérmentve – pedig számlát is
nyújthattak volna be – naponta elvégezte a szuroknál is sötétebb, állandó egyenletes
feketítést. Az egészben talán csak annyi szépséghiba volt, hogy az összes többi
ház a környéken, úgy tíz kilométer sugarú körben, mind a sötétebb árnyalatú
lignit színében ékeskedett.
Az öreg Hajas, mikor
mind a négy fia tizennyolchoz közeledett, és ő is elhagyta a negyvenet,
feleségével egy zimankós kora nyári éjszaka felét átosztva-szorozva arra
jutott, hogy a legidősebb gyerek túl magas, az őt közelítő túl alacsony, a harmadik
túl kövér, a negyedik, a legfiatalabb, túl sovány.
Közeledett a
pályaválasztás, és a reggeli, harsonamentes ébresztés után, Hajas papa sorba
állította csemetéit.
– Fiam, te magas vagy
és sovány, kiváló szobafestő leszel, létrára sem lesz szükséged. Te, második
fiam, alacsony vagy, ezért kiváló szobafestő lesz belőled, mert ahová más nem
fér be, te oda is jól be tudsz bújni. Te harmadik, fiatalabb fiam, kövér vagy –
a fejed olyan, akár egy pofazacskós hörcsögnek – kiváló pizzafutár lesz belőled,
és visszanyered normális, életkorodnak megfelelő alakodat. És te legkisebb,
olyan sovány vagy, hogy trombitás lesz belőled. Holnap be is íratlak egy
trombitásképzőbe. Láttál már trombitást?
– Azt hiszem, még nem,
apám…
– Pedig szereted a
zenét. Olyan, mint a bodzapikula, amit csináltatok nyáron.
– Ja, akkor az nem nagy
kunszt! Nem is értem, mit kell rajta tanulni.
– Annyiban hasonlít,
drága fiam, hogy ezt is fújni kell, de fémből van és sokkal nagyobb. Azt hiszem,
réz.
– Hát legyen, de én
nagyon nem szeretem az ilyen fújdogálást. Nem lehetnék én is inkább pizzafutár,
ahhoz nem kell sokat tanulni, azt hiszem, tíz perc alatt elmagyarázzák, mit
kell csinálni. Meg a másik kettő is, egy év alatt úgy kitanulják a
szobafestést, mint a pinty a nyúlfül-szobron üldögélést.
– Nem lehet, fiam,
híznod kell, és felelősséggel megbeszéltük szülőanyáddal – nagyon meleg volt az
éjjel, csak arra futotta, hogy tárgyaljunk –, ő le is gépelte, hogy dokumentum
maradjon az utókornak a fiainkról való gondoskodásról. Ezt már visszacsinálni
nem lehet, és majd meglátod, hogy fogsz örülni, mikor a soványságod elmúlik.
Legalább úgy, mint bátyád a futárkodás jótékony soványító hatásának.
Kockás ki nem állhatta
a zeneiskolát, gyűlölte hangszerét, ám apja szigorának ellenállni lehetetlenség
volt. Csak fújt, és csak fújta otthon is. Úgy érezte, már minden szabadságát
elveszítette. Aztán dühében, ha egyszer ilyen hülye szakmát adtak neki, nagyon
megtanult trombitálni; a piac felmérése után rájött, nagy művész lesz belőle,
aki óriási koncerttermeket trombitál szét, hatalmas pénzért, vagy hétvégi
lakodalmas zenekar trottyogós hangszerselejtje. Az előbbit választotta. Büszke
is volt rá a család (ez alatt a mamát és papát értem).
Az összes bátyja, az
első sikeres félév után, előbb zúgolódott, majd irigykedett, aztán a magukra
nőtt gyűlöletruhába szegecselődtek. Kockás feje megháromszorozódott, hatalmas
tokája és tekintélyes pofazacskói lettek. Ehhez a pályához gyomor kell, meg
tüdő. Így pocakja is lett rendesen, a soványság leküzdését örömmel
nyugtázhatták a szülők. Ám, mikor a túlsúly megduplázódott, és kisebb
pizzafutári mellékrohangálásra akarták fogni üres időszakjaiban, egy
legyintéssel, kacagva hárított. Vette a hangszerét és a Szilencium
lejátszásával, egyszerűen elaltatta a papát.
Nagyjából harmincéves
korában, testvérei csipkésre undorodott idegekkel, egy sötét estén úgy
döntöttek, Kockás nem az élők sorába való, ezért az első megjelenésekor,
napfelkelte táján, lemenesztik a napját. Kockás járta a világot, nagyon ritkán
keveredett haza, bár nyolc hónapnál többet sosem turnézott. A többi négyet
egzotikus szigeteken – ahogy ő mondta – regenerálódásra fordította.
Egy nap, mikor az este
sötét tintát öntött a rengeteg felhőre, lebegő örömmel és kitárt szívvel jelent
meg legidősebb testvérénél. Nagyon rég nem látták egymást, de mikor bal
pofazacskójából lerakott egy köteg pénzt, annak elment a kimulasztására
irányuló kedve. A középsőt is meglátogatta, furcsállotta amaz, hogy milyen
aszimmetrikusra változott a tesó arca, egyik oldal horpadt, másikon dagi. A
munkahely ártalma… Aztán Kockás benyúlt, kiemelt belőle egy nagy köteg pénzt,
és neki is elmúlt minden elhantolására irányuló, korábban szökdécselő vágya. A
legfiatalabb bátyja rettenetesen irigyelte, hiszen ő csak egy senki pizzafutár
volt, a másik kettő legalább szobafestői karrierig emelkedett. Ám, mikor a
nagyfejű öcsi, a tokájából neki is elővarázsolt egy nagy, pufók maréknyi bankót,
megenyhült. A hátralévő időszakban egyikük sem ügyködött a kimulasztásán, amíg
egy szép napon újra meg nem jelent Kockás. Lepakolta a pénzt rendesen, és
kijelentette – még csak negyvenéves volt –, hogy befejezte, nincs kedve tovább
trombitálni. Ki nem állhatja az egészet, csak a hülye koncertterembe járók
miatt, de legelsősorban a nekik leperkált, dohánylevélhez hasonlókért csinálta
az egészet.
– Megjöttem,
testvéreim, holnaptól többet nem fújok! Ugye, megengeditek ti ketten, hogy
beálljak hozzátok szobafestő inasnak? Életem vágya, a nagy álmom teljesülhetne,
olyan lenne, mint a kacsának a kacspecsenyévé válás. Te, másik bátyám,
otthagyhatod a kifutósdit, és megyünk mind a négyen szobát festeni.
Erre a testvérek
összevonták szemöldöküket, egymásra tekintettek gondterhelten, és nagy unottan,
kórusban jelentették ki, reggel disznóvágás lesz.
– Kockás, készülj,
segíteni fogsz, részt fogsz venni a fülefogásban!
Kockásnak rettenetes
emlékei voltak a disznóölésekről, és elemi erővel ordította:
– Ne bántsátok Dömikét!
Emlékszem, a papa levágta!
– Mi is a kedvenc
ételed?
– Jaj, nagyon szeretem
a füstölt oldalast, kolbászból egy kilométernyit meg tudnék enni, a ropogósra
sült hurka csöpögős falatjai összerántják az ízlelőbimbóimat, és azok a sonkák!
– Azok disznóból vannak,
kisapám! Reggel levágjuk a disznót.
– Ne bántsátok Dömét!!!
– Kockás! Döme már
harminc éve úgy járt, mint holnap reggel egy sorstársa – sziszegte
vidámságsztrájk, orrcimpa szűkülettel a legidősebb.
– Én nem akarom, hogy
levágjuk Dömét!
És szinte sírt Kockás,
akinek fogalma sem volt per pillanat, hogy a Dömike szerepét neki osztották a
forgatókönyvírók, akik az igen öreg papa ehhez használatos szerszámait – és
minden szegről-végről esetleg szükségeset – elő is készítettek. Kockásnak lelki
szemei előtt ott kunkorodott Döme még ki nem egyenesedett farka. Röfögött, meg
akarta simogatni, de aztán a keze a semmibe leesett.
– Hoppá, srácok,
augusztus van!
– Na és – válaszolt a
legidősebb.
– Az ilyen Dömehorror,
minden évben decemberben volt esedékes gyerekkorunkban, nem?
– De.
– Mi de?
– Annyi minden
változott azóta. Lyukas lett az ózonpajzs, egyesek szerint már nincs is. Nyár
közepén hideg volt, télen meg lógott a nyelvünk, így ez a szabály már nem
érvényes.
– De hát most majdnem
negyven fok van!
– Nem számít – mondta
ijesztően hidegvérrel és az elrettentés totális szándékával mind a három,
egyszerre.
– Srácok, én meg akarom
menteni Dömét!
– Nem tudod. Ahhoz
trombitálnod kellene!
– Mi köze Dömének az én
trombitálásomhoz?
– Tudod, most megint
olyanok lettünk, mint a templom egerei – csúsztatta jeges szavait a nyári
hőségben a középső, mielőtt Kockáshoz értek volna, jégeső formájában le is
potyogtak.
– Lemondasz a
disznóhúsról?
– Soha, csak a
Dömegyilkosságokról!
– A nélkül nincsen
disznóhús.
– Én nem akarok
bűnrészes lenni!
– Mindenki bűnrészes,
aki zabál, te is azt teszed, mert azt eszed!
Kockást előbb a hideg,
aztán a hőségtől nagyon is meleg veríték verte ki. Alig tudott aludni és reggel
fele, mielőtt még nagyobb baj keveredett volna, felordított:
– Testvérek,
idegyertek!
Azt senki nem hallotta,
mert mindenkinek megvolt a maga háza, de előbb-utóbb a szomszédok értesítették
őket az ordibáló öcsiről. Azok fenőkövet és minden szép pengéjűt magukhoz véve,
elindultak. Amint odaértek, Kockás széles és kétségbeesett vigyorral, fogait
villogtatva remegőn ajánlotta.
– Fiúk, én annyit
trombitálok, amennyit akartok, csak ne gyilkoljunk Dömikéket. Majd naponta
hoztok rengeteg disznóhúst máshonnan. Egy kérésem volna.
Hárman egymásra néztek
és az arcukról, a csonttá fagyott érzelem, lassan nulla fok fölé emelkedett.
– Mondd! – szólalt az
egyik.
– Nyolc hónapot szoktam
turnézni, ezentúl hatot fogok, de napi három előadásban. Ugyanannyi pénzt
keresek majd, mint eddig, senki nem lesz ágrólszakadt. Ha akarjuk, megvehetjük
a falut, nyolc-tíz szomszédossal együtt, csak arra kérlek benneteket, hogy a
maradék szabadidőmben, az idegeimet legjobban pihentető szobafestésbe
betársulhassak.
A legidősebb, az immár
a szobafestés gondolatát is kezdte elfelejteni, elmorcosodott. Előbb fent
kettőt hosszú késén, aztán letette az asztalra.
– Megdumáltál! – és
kezet nyújtott.
Másnap Kockás elutazott,
és nekilátott malacmentő, sonka- és pénzszerző, erőltetett concert-turné menetének.
Ekkor a középső testvér kérdőre vonta a nagyot:
– Mondd, bátyánk,
megbolondultál, ki a fene akar majd negyvenévesen, egy ilyen kincses bányával,
mint ez a disznóvédő, szobákat festeni?
– Srácok, fél év
szabadság elég nektek?
– Azt hiszem – felelték
bátortalanul.
– Mikor ez a nagy
pofazacskójú előkerül, fél évet festegetünk, mikor elmegy, szabadságoljuk
magunkat. Oszladozik már, a kéket elfedő felhőréteg szemeitek elől?
A másik kettő nem
válaszolt, csak olyanok lettek, mint egy nagy, vidám, széttárt fülű malac a
telis-teli vályú előtt.
2 megjegyzés:
Jó kis jellemrajz. :) Vagy inkább szomorú szmájli illene..., mert szomorú, de sok ilyen másokon élősködő ember van. Még elkeserítőbb, ha családon belül alakul ki a potyalesés..Sok minden van még ebben a kissé ironikus novellában, ami nagyon elgondolkodtató.
Örülök, hogy olvastad! :)
Megjegyzés küldése