Sok hétvégék szép szokása

Eljött a hétvége is, letette vaskalapácsát – azt a tízkilósat –, kitátotta a száját, de nem ám operaéneklésre, pedig tartásából és távlatokba nézéséből erre lehetett következtetni. Ő csak, a talicskatolás és homokzsák-vállonmozgatás művészi fokra emelésével, girhesre dolgozta magát.  Nyelve lógott, a tüdejét szinte kiköpte, ahogy bezuhant az ajtón.

– Szombat van, a szórakozás kezdete – nyekeregte felesége szép örömöket rég látott, mélygödrű szemeibe –, állj neki a fasírtsütésnek, bulizni fogunk, cicám, 36 órán át, robogok mint egy túlfűtött gőzmozdony! Mire megérkezem, kész legyen a fasírt, ahogy szoktad, legalább háromszáz! Világos, anyus? Szórakozunk, vagy nem?

– Mondd, Pistukám, muszáj neked...

Durr! Nagyon megbánta a „muszáj neked”-et. Minden hétvégén kipróbálta, és sosem jött még eddig össze. Folyvást megfogadta, hogy nem próbálkozik újra. Pergamen színű arcbőre pirospozsgás lett, aztán már csak úgy, a hecc kedvéért – ugye, ha már esernyőt pörgetünk, legyen az szimmetrikus –, hogy néz ki, egy piros és egy sápadt orca.

– Gondold meg, légy szíves!

És vágya teljesült, a másik orcája is igen piros színeződést szerzett be, egy repülő tenyeresből.

– Anyus, ne lacázz, a pacák én vagyok, megyek a hordóért. Mire megérkezem, ott legyen a fasírt!

– Nem lesz kész, Pistukám. Most légy szíves, csak egy kicsit húzd ki a konnektorból a fejed centrifugáját! Nyugodj meg, csinálok annyit, hogy rendesen nekikezdhess, szokásos 36 órás szórakozásodhoz.

– Nem én szórakozom anyus, ketten. Nem így van?

– Dehogynem, legalább öt litert én szippantok fel.

– Na, mikor megérkeztem, egy litert le is eresztesz?

– Le én, mint a huzat!

Pistuka eltűnt. A szomszédok gyomra, a Richter-skála szerinti igen magasan mérhető, szeizmikus rengésbe rándult. Már a péntek, szombat és vasárnap szavaktól allergiás rohamot kaptak. Egyesek tüsszögtek, másokat kivert a veríték, vagy görcsöket kaptak. Szerették volna kiiktatni a napokat. Ki is adtak egy beadványt, amit aztán jól beadtak, és kiadták nekik a nagy nemleges választ. Azt kérték ugyanis, hogy lehetőleg a hét hét napján kötelező legyen dolgozni. A szociálisan érzékenyek, ott fenn, csak agyban tudnak gondolkodni, ezért kénytelenek másfél napi szórakozást végigasszisztálni.

Pistuka megérkezett, a hordót a lépcsőház ajtaja előtt földre dobta, berúgta és lábával egyenesen görgette előre. A lépcső előtt, rakodómunkási vállára a hét ledolgozott felének legvégső energiáját mozgósítva felrepítette, és a harmadik emeleti lakásukig meg sem állt, a "hurrá, szórakozunk" radiátorosan pengő nótájával. Saját szerzemény volt ám! Makro söröspalackját, egy hordót, a hálószoba kellős közepébe lódította, alsó szomszédjuk külön, kiemelt örömére.

Protekcióval vette minden hét végén, mi az az ötvenliternyi sör? Átváltva megfelel úgy száz fél literes, kereskedelmi palacknak, de valamivel gyengébb, azért így nincs az nyolcvansörnyi sem. 36 órára egy erős embernek, aki sokat dolgozott, és nem vár a pultnál hárfát pengetve – napraforgó, esetleg mézeskalács kutyaház szagolgatása – helyett. Nem is körtáncot járt, hanem homokot zsákolt, és cementet, a saját jobbra és balra nőtt vállain. Valamint a talicskának nevezett egykerekűt taszigálta mélyen képzett létben, a hangyányit jobb helyzetű, fél-rabszolgáknak a keze alá.

Megcsapolta és gyönyörű – ütött-kopott, csorba –, saját kezűleg elemelt, harmadosztályú sörözői kriglijeit elkezdte megtölteni. Elsőnek úgy tízet.

– Anyus, most gyere, nyomd le azt az öt litert!

– Jövök én, drága Pistukám, csak a fasírtot sütni kell még egy picit!

Mire az első pót-fasírt adagot szervírozta, Pistuka már nem emlékezett, hogy – a még mindig bájos élete párja, akit ettől a beosztástól a hideg lelt ki –, elfelejtette a sörnyakalást, csak a szobában tapicskolt. A sör csapolás esetén óhatatlanul kifolyik, és legalább olyan gyakran kell felmosni, mint a konyhát, egy masszívabb főzés ideje alatt.

Estére csontrészegen, ablakokat kinyitva üvöltötte az "Ordas, borzas ripacsok, a legpistukább én vagyok..." kezdetű saját szerzeményét, radiátorzongorázással és ablakon dobolással.

Közben aludt is néha, a vasárnapokat általában emlékezeti üres halmazzá satnyította. Akkorra már legalább harminc litert leeresztett. Tömény szórakozás, folyékony kenyérből!

A buli hétfőn hajnalban ért véget. Ez volt a menetrend, ha nem is volt kiszögelve sehol, nem csak a lépcsőházi szomszédok, sőt nem is csak a házbéliek, hanem a környék apraja-nagyja is tudta. Hétfőn reggel, az elhalálozás közeli végelgyengülés állapotában, még teljesen részegen érkezett munkahelyére.

Általában szerdára józanodott ki, pedig büszkén vallotta, hogy a hét öt és fél napján absztinens. Az is volt, ám minden lejár egyszer, az ő szavatossága is. Úgyhogy ma már nem csak a hét öt és fél napján absztinens, hanem minden nap, mindörökké és mindenkorra.

A felesége a szertartás után beszerzett három protekciós söröshordót, és a meghívottakat lágy tangóra táncoló, "Egy szál harangvirág"-os lemezről emlékezésre késztette. Igazira! Sört csapoltatott szomszédaival, mindössze annyi volt a kérése, hogy tegyék ezt vödörbe irányítottan – kímélve a kukába szánt krigliket –, és legyenek segítségére egy nem egészen fegyveres, de mégis, "sört a lefolyóba" fedőnevű akció végrehajtásában. Majd a hordókat örökre visszaadták a protekciózós sörözősnek, gyászuk üres bádogdobozú kongatásának megkoronázásául.

A sárga színű, egyen kosztümöcskékbe öltözött gyerekek, rózsaszínű napszemüvegeket és "éljenek a hétvégék" kitűzőket osztogattak mindazoknak, akik kizárólag az özvegy kedvéért jelentek meg, hogy szőkés, barnás és fekete hópelyheket sörbe álmodó, embert és szomszédot próbáló párjának elvesztését tulajdonképpen megünnepeljék egy őszinte „részvétem, kézcsókom és kellemes hétvégét” jókívánság-együttessel.