Ne rójuk Trójára

A marhák, közvetlenül a nagy tisztáson, a mamut tejfa szája alá állították be a fatehenet. Megelégelték a lila tehénsors csokoládéba sűrítését, tejük mértéktelen lelopását, végül, de nem utolsósorban, az időről időre megismétlődő, vágóhídi csendes meneteket.

A legidősebb "tejgyár" valahol, valamilyen beszélgetésből egyszer elkapta, hogy ők, tehenek, nem mindig voltak ilyen felfújt tőgyű, lomha – előbb tejgyárak –, majd lábon járó marhasültek. Valami réges-régi legendát is hallott egy falóról. A kettőt, okos tehenek tarka csoportja a gyakorlati megvalósíthatóságig fejleszthetőnek látta, és meg is csinálta! Beállították a tejfa alá, amiről ömlött a túlcsordult, lefejetlen tej rengeteg cseppje. Ahogy az esőcsepp veri a tetőt, úgy kopogtatta a fatehenet.

Az arra járók előbb megdöbbentek.

– Lám, a fa gyümölcséből folyik a tej, és alatta komoran álldogál egy mozdulatlan tehén!

Megkopogtatták, először kimúltnak vélték, aztán teljesen kivilágosodott, hogy az bizony fa! A marhák szövetségesei – bizonyos állatvédők –, a fatehénben hasalva, néha bőgettek és múgattak egyet-egyet. Az arra járók még jobban elcsodálkoztak teljes korábbi tévelygésükön. Azt hitték, a marhák húsból vannak, nem fából, de itt a bizonyosság – a bőgő fatehén – a tejfa alatt. Tehát a tejnek semmi köze a tehénhez!

Amikor a belső motorokat bekapcsolva, múgatva beindították a fatehenet, az düledező mozgással elindult a járókelők felé, rohantak is a legközelebbi fedezékbe.

Előbb ott, de nagyon gyorsan a távolban is – szerte a világban – közhírré tették, hogy a marhahús fából van, ez egy leellenőrizett dolog, ne vizsgálgattassák feleslegesen állatorvosokkal, már csak azért sem, mert maga a marha nevű állat – ami gyakoribb megnyilvánulási formában tehén –, az fa!

A tej nem a tehénből és tehéntől ered, bizony az fáról való, és a fa gyümölcséből hordóba gyűjthető. Ezért hát, mielőtt az egész emberiséggel elhitetnék, hogy létezik kergemarha-kór, a fa ilyen betegségben nem szenvedhet. Gyorsan, minden hasonló farmot ürítsenek ki, az állományt szállítsák ki a – nagyon nagy – rétre, ahonnan – a XXI. század elnéptelenedett, elállattalanodott tajgáin – ki lehet őket állítani fatehénnek.

Az akció lebonyolítása végén, az utolsó ember eltűnése után, a jól szervezett marhák elkezdtek legelni. Ők, marhák, még sokáig szenvedtek, a tejük nem akart elapadni, de nem vágták le őket azok, akik két lábon jártak, odaszállították őket és hazamentek fahúst enni, tejfa tejét inni.

De hát az éremnek annyi oldala van, kérem! Demagógia azt állítani, hogy csak kettő. Ha akarom három, öt vagy hét. Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik kettőről beszélnek? Ők sem jártak sokkal jobban! Mindegy, a kettő is elégséges, mert tehénszempontból a vágóhíd elkerülése nem csak csata-, de háborúnyerés volt.

Emberszemszögből meg, legalább a szteroidokat, nyugtatókat és növesztőszereket – ha mindenáron be akarják szedni – nem marhákból nyakalták a marhák, hanem marhaízű, hús jelleggel bíró készítményekből, rá egy jó bögre tehénfatejízű, fehér sűrítménnyel.