Megkérheted a kezemet

Harapófogóval sem lehetett egy zúzott homokszemnyi hangocskát sem kiszedni belőle, nemhogy egy mondatot. Nézi a telefonfülkét, valami csattan a háta mögött, meg sem fordul. "Mit érdekel, mi az", csak úgy robog benne a sebtében kapott hideg zuhanya gombóca. Mérges, dühös vagy haragszik, minden váltó más-más sebességet mutatna.

– Mi az, almává kerekedett felhősűrítmény történt? Mit mondott Jula néni?

– Semmit – és egy legyintéssel – mint alacsonyan röpködő molylepkét – seperte le barátját, nem is létező zakójáról.

Emez átmenetileg megsértődött, és eltűnt. Egy nagy víztorony tetejére kívánta távbájolgó, telefonon érdeklődő barátját, aki egyszerű rúdelem ártalmatlanságából magasfeszültségű, szikrákat csapkodó huzallá lett.

Történt ugyanis, hogy Encsike, aki előző este ünnepélyes keretek között, négyszemközti – parkban szavak nélküli – tárgyalás végkifejleteként, kikéjpatak-csobogta azon vágyát, hogy ő mielőbb feleség akar lenni. Gábor gratulálni szeretett volna, mielőtt távozik, aztán Encsike felemelte hosszú, vékony nyakán madárfejecskéjét, és odacsillogtatta neki:

– Ugye, megkéred a kezem?

Lánykérés lett, a lány kérésére lett kérés! Lehetne elemezni, mert ugye a lánykérés a leány kérése, vagy a lány kérése? Ez a lánykérés, már-már kéregetéssé buggyant.

Gáborból nehezen csobogott ki a "na, jó, légy a feleségem", öt szavas, buzdító jellegű alárendeltsége. Valami pillanatnyi észbeli lemerülés nyomta ki belőle ezeket a szavakat, hanggal felerősítve, amire Encsike, egy helyből padra felugrást követő sikoltozással és tapsikolással elvisította:

– Igen, igen, igen, igen!

Gábor hazament, jókora teherrel, az álma is olyan volt, mint egy leselejtezett és elfelejtett mélytengeri búváré. Aztán felébredt, a nap is haladt, mint szokott, sosem tesz le – a legborúsabb felhők sötétítette homályban sem – erről a beidegződött szokásáról.

Lajost most elküldte, megemésztésre gondolt először, aztán támadásba lendült. Jula néni, Encsi gazdaasszonya, akit őt jól ismerte – már két teljes hete, vagy három, ki tudja, inci-finci apróságokat nem szokás számon tartani –, szóval Jula néni közölte:

– Na de, Gabikám, Encsi hazautazik.

– Hová és mikor?

– Most, éppen az állomáson üldögél, gondolom, azt hiszem, negyven perc múlva indul a vonata.

Lajos átmeneti elidegenítése után, egy kétkezes, kockás ing rántással tette szabaddá magát a futásnak. Még ki is gombolta végig – ha már a szíj alól szabadságolta –, hadd lobogjon és futott. Alapszabály, hogy villamos után nem érdemes, más nemű Encsik becserkészése végett sem, de ez ebben az élethelyzetben Gábor agyát átmenetileg teljesen magára hagyta, mintha nem is létezett volna a korábbi bekeretezett elv.

Körbenézett a központi peronra nyíló csarnokban, majd kirohant, és ellenőrizte a menetrendet, rendes ellenőr szemmel, turkáló módján. Még ötven perce volt, rosszul tudta Jula néni az indulást. Rendszerbe szedetten az étteremtől az első osztályú váróteremig, onnan a másodosztályúig sétált lóhalálában. Közben a vonatok csörömpöltek fel-alá a rengeteg sínpáron. Odakint érkezett is egy, de valamivel lejjebb a teherszerelvényeket zajosították, csendben-összeállítás fedőnév alatt, és a peronon ácsorgó vonat kerekeit is egy unott vasutas hosszú kalapáccsal, sebes léptekkel végigpüfölte, függetlenül attól, hogy melyik milyent kondult. A másodosztályú váróterem színültig megtelt, majdnem egymáson ültek, de ez az éppen beérkező vonat egy ellenáramlatot indított be, így árral szemben, emberek között kellett bedulakodnia magát.

Előre nézett, aztán enyhén balra, majd hátra, aztán jobbra. Csinált egy picit szabálytalan "balra át"-ot, és két székkel odébb, angyali nyugalomban, a zajban szinte bóbiskolva üldögélt, térdeit egymásra feszítve Encsike.

Hirtelen felszabadult néhány szék, leült vele szemben. Pár perc után, egy fejecskeemelő, nem bakter tevékenység kapcsán kötődött tripla csomóba a tekintetük, és úgy maradt. Ültek és nézték egymást. Encsin a zavar legapróbb jelei sem mutatkoztak, lehetséges, hogy kéthetente, talán naponta – az is lehet, hogy óránként többször – kérette meg kezecskéjét. Valamiért mégis felegyenesedett, odalépett, és leült Gábor mellé.

– Szia, utazom haza.

– Mondta Jula néni. Mész férjhez?

– Kérlek, ne bánts! Persze hogy megyek, hozzád.

– Írd fel a címed egy papírra!

– Dehogy írom! Majd jövök én, akkor beszélünk.

– Aha.

– Mondd, rendesen rászoktál a dohányzásra? Nálunk nem elfogadott az a nyápic szemlélet, ami két héttel ezelőtt uralt. Majdnem megfulladtál egy szál cigarettától, pedig már 18 éves vagy!

– Tegnap tizenöt szálat szívtam el. Jut eszembe, vettél magadnak?

– Nem, nincs az útra egy szál sem. Meg fogok bolondulni hazáig, zötyöghetek vagy nyolc órát.

– Remek, itt van két dobozzal, a következő három napra vettem.

– Jaj, megmentőm, de köszönöm! Aztán rendesen dohányozzál tovább is! Ittál te legalább néhány sört ma?

– Miért? Nem, de itt a nap hátralevő része is, hogy itta-itta-ittas legyek, ha nagyon akarok. Nem szeretek inni. Rossz hírem van, nem tudtam rászokni a dohányzásra, mindent megtettem, lehet, hogy mégsem, legbelülről undorodom tőle, egészségtelen. Így aztán még egy kis költőpénzt is adok. Nem borravalót, hanem dohányra valót, de borra is költheted, ha akarod.

– Rendes srác vagy!

– Te, trombitálnak odakint, azt hiszem, a vonatod érkezik, fel kéne ugrani. Segítek, látom tele vagy cuccokkal. Egy cigarettát a kedvedért még elszívok.

– Azt mondják, az egyes vágányra jön.

Végül a négyesre korrigáltak, és meg is érkezett a hármasra. Gábor felsegítette Encsit, felrakta a csomagokat, miután bement mindenki a vagonba, ő berántotta az ajtót. Encsike belépett a sarokba, kipirult az arca. Gábor egy mozdulattal pöttyintette – a becsapódás előtt – csikkjét a mögötte levő sínpárra, aztán a hirtelen megint csillogó szeművé lett, a kezet kéregettetni akaró, kérő leány, Encsi. Nézett felé, odalépett szorosan. Nézte, nézte, aztán a már magában tartani képtelen füstöt Encsikének adta.

– Tartósítalak, nehogy valami gond legyen, a sonkával is ezt szoktuk. Na, itt a két pakk cigi és egy húszas!

Meggörbítette magának a vonat belterét, és a túlsó lépcsőn úgy szökkent le, hogy ugrás közben bal kezével még a levegőből hátracsapta az ajtót. Már nem kellett aluljáróban caflatni, remek magasugró volt. A belső sínpárokat elválasztó korlátokat átollózva ment neki a nagy csarnok ajtajának, ahonnan soha többé nem nézett vissza. Nem ildomos egy lelki gondba került hölgyet további súlyokkal mélybe húzni.

Encsinek, nyolc órával később, valaki megkopogtatta a vállát.

– Kislány, nem Besztercére utazik?

– Karikával – szűrt ki magából egy hömpölygős, de felszeletelt választ.

– Megérkeztünk, le kéne szállnia. Mindjárt indul tovább a vonat. Ne pironkodjon, úgy elpirult a haja, mint egy pipacsmező!

– Maga marha, be van festve. Segít leszállni?

– Azt hiszem, egyedül is sikerül, de a csomagjait leadogatom.

– Arra gondoltam, és ha... Maga is idáig jött?

– Nem én tovább utazom.

– Ha mégis leszállna, megengedem magának, hogy olyan legyen, mint egy csámpás lábú pagoda, és csupasz szárnyat is növeszthet, megkérheti a kezemet, ha akarja!

– Nem akarom.

– Parancsolom!

– Kisanyám, maga megőrült, vagy valami nagy baj történt.

– Semmi öregem, utazzon, ahová akar! Engem ma tönkretettek, pedig én akartam! Hogy a fene egye meg, üresek az üvegek, meg minden…