Pézsmaháború

Nem várható el a pézsmáktól, hogy önként adják bundájukat, ezért is tört ki a pézsmaháború. Hosszú földalatti szervezkedés után döntöttek úgy, hogy saját bundájukat – ha már olyan értékes – inkább ők szeretnék viselni.

Tarka színű, piros, kék, rózsaszínű, narancs és sárgás orgonabokrok aljára, külön-külön alegységeket képezve a pézsmák népes csapata emberközeli közegbe pottyant, mint masnival átkötött, szokványos bicikli-körömreszelő. Egyesek almának, mások borotválkozás utáni arckrémnek álcázták magukat.

Ellepték a konyhákat is, s miután a gardróbokban lógó társaik emlékének egyperces virágcsokor-élőképbe tömörüléssel adóztak, megtámadták a fürdőszobákat. Tervük igen egyszerű, mondhatni pézsmánus voltát mi sem jellemzi ékesebben, mint az, hogy eszük ágában sem volt az emberilitás. Mindössze, a nőnemű hölgyek számára értékelhetetlen, kopott, éltes és foltokban kopaszodó, számukra tökéletesen megfelelő bunda elnyerése képezte céljukat.

Ennek érdekében, budoárok és toalettkészletek teljes tartalmát habzsolták fel, előnyben részesítve minden szőrtelenítő, epiláló készítményt. Rövid háború volt – aligcsatányi –, ám egyenlőtlen túlerejükkel visszaélve milliónyi nő életét keserítették szőrtelen bőrökkel, a bundátlanság mérhetetlen, kómaszerű depressziót okozó, fojtó állapotába.

Hát milyen lény az ilyen, humánus? Válaszunk határozott „nem”! Hiszen ezek a szomorúság-gyárak lelkiállapot-rombolásukkal csak zöldesen keseríteni tudnak. Nem humánusak ők egy cseppet sem, legfeljebb pézsmatikusak.