2011. október 4., kedd

Ma sorsoltunk

– Szívélyes üdvözletem, kedves uraim! Nem tudják, mikor kezdődik a műsor?
Csenevész társával körülnéztek. Igen furcsa – székeken bambuló ábrázattal –, elszőkült cifraságú, piros rózsákból, halvány sárgába bicsaklott emberkék ücsörögtek szerteszét, több mint angyali nyugalomban. Csak egy, a bal sarokban, adott valami életjelszerűt. Két székre intett.
– Foglaljanak helyet és várakozzanak! Én már nyolcadik napja ülök itt, nem lehet kiszámítani, mikor kezdődik egy-egy előadás, és azt sem, hogy egy, kettő, három vagy öt jelentkezőt rendelnek éppen be. Annyi biztos, hogy valamiért mindig engem szoktak megkérni a felkísérők – tudja, olyan piros egyenruhás krapekok –, hogy lennék olyan kedves megőrizni az utókornak az értéktárgyakat. Itt van mellettem ez a marha nagy bőrönd, telis-teli vacakságokkal. Ki hoz ide magával értéket? Maguknál például van pénz?
A ferde nyakú csak annyi válaszolt:
– Ugyan kérem, éppen pénzért jöttünk, mint ahogy maga is! Elég furcsán beszél, itt a többiek meg ülve alszanak. A kollégával éppen átverekedtük magunkat a felvétel labirintusán, arról nem volt szó, hogy meghatározatlan idejű a műsor. Nekem 5000 eurót fizettek.
– Jól kitoltak magával is. Maga, kis ember, mennyit kapott?
– Én 8000 eurót, abból biztosan sikerül megnövesztetnem magam!
– Pancserek, ezek az üldögélők is mind! Tudják, az a baj, hogy nem olvasták el az apró betűs részeket a szerződésben.
– Én semmit nem olvastam el. Negyvenhat kötetnyi anyagot raktak elém azzal, hogy három perc alatt nézzem át. Még a címeiket sem tudtam.
– Ne szomorkodjon! Én kiköveteltem, hogy elolvashassak mindent. Egy hetembe telt, reggeltől estig olvastam. Az apró betűs részeknek így is csak egy kis töredékét tudtam elolvasni. Miután az ötödik napon rájöttem, hogy az oldalak alja nem mocskos, mikroszkópot vittem magammal, és további egy egész napomba került, amíg felfogtam, hogy thai nyelvű a szöveg. Beszereztem egy szótárt, de semmi mást nem tudtam kihámozni, csak hogy a résztvevők 5 000 000 eurós sikerdíja garantált, hacsak másként meg nem egyeznek. Magukkal, pancserekkel, másként egyeztek meg. Én az 5 000 000 eurómat bekasszíroztam, valahol éppen kamatozik. Tudják, az a jó, hogy nyitva van az ajtó, le lehet sétálni a zárt folyosón. Két ajtó van, egy ahol bejövünk, és egy, ami az előadás felé vezet. Ablak sehol, ez engem egy kicsit megvisel. Azt hiszem, azért vagyok éberebb. A többiek nyugodtak, üldögélnek, üldögélnek éjjel-nappal. Nagyon jó a kaja, tele van nyugtatóval. Hát tudják, nem lehet pontosan tudni, mire számíthatunk. Valahogy nem elsődleges szándékuk, hogy ide, az én sarkamba például, reflektorokkal szórják be a széthasogatott hajszálú információkat. A csapból is természetesen nyugtatós víz folyik, de nem kell meginni, kapunk üdítőt, az is tele van nyugtatóval. Jó, hogy nyitva az ajtó, javaslom, sétáljanak egy nagyot, én is azt csinálom. A többiek üldögélnek, éjszaka kicsit lelóg a fejük, nagyon ritkán felállnak, két-három percig ide-oda járkálnak, aztán visszaülnek. Szeretem a nyugalmat, nem zavar a bágyadtságuk.
– Mondja, maga nem fél? – szólalt meg a ferde nyakú, aki az előadás után visongva telt el sejtjeibe szivacsosodott rémülettel.
– Ugyan már, mitől félnék? Ha jól dereng, az első fél napban féltem, aztán ebéd után már soha többet. Mit vesz a sikerdíjból?
– Én egy kisebb házat akarok venni, csak valahogy innen ki kéne jutni. Kisöreg, növekedni vágyó, gyere, menjünk, járjunk egyet ezen a koszos folyosón!
Kiléptek az igen hosszú, keskeny, zavaróan szürke, fénytelen folyosóra, és végigballagtak.
– Hallod, haver, meg ne próbáljunk se enni, se inni, különben úgy járunk, mint ezek, ki tudja, mit csinálnak velünk. Gyanús itt nekem minden, valahogy ki kellene jutni, úgy szeretném látni a napvilágot!
– Tudod, ferde nyakú, olyan a szívem, mintha keresztben és hosszában is összeláncolták volna. Nem csak azt a nyavalyás pénzt, de akármimet odaadnám, hogy innen kijussak.
Közben kinyílt az ajtó hátul, és piros egyenruhások, a "hulló falevél, hulló falevél" dúdolása közben, érdekesen sokat és semmit sejtető mosollyal arcukon, békésen, de mégis ijesztően masíroztak előre.
– Nyomás vissza a terembe, ha úgy tetszik, kalitkába!
– Szép jó napot, emberek! Meghoztuk az ebédet, mindenkinek kiváló étvágyat kívánunk. Itt vannak az üdítők is. Ma sorsoltunk. Maga, meg maga játszanak – böktek a ferde nyakúra, meg a kis emberre.
– Ne tessék haragudni, kérem szépen, tisztelettel, már nem szeretnék játszani!
– Én sem! – kurjantott a kis ember, derűs bájra vetkőzött arccal.
Fixírozó szemeit rájuk ragasztva, a fő főnök, vezető ceremóniamester, egyszerűen kibökte:
– Aláírták a szerződést, azt visszacsinálni nem lehet!
– Bocsánatot kérek – szólt a ferde nyakú –, hol a stáb?
– Mi vagyunk a stáb!
– Nem látok kamerát.
– Minek kellene kamera? Egy vagon pénzt kasszírozott így is, mit akar belőle csinálni?
– Még nem tudom. Vagy házat veszek, vagy kiegyenesíttetem a nyakamat, de ha elfogadják, maguknak adom, csak nyissák ki a kifelé vezető ajtót.
– Nem lehet! Különben is ebéd után lesz! Természetesen nem gátoljuk magukat semmiben, egyenek nyugodtan, táplálkozzanak és készüljenek a viadalra!
– De miféle viadalra?
– Nehéz, hosszan tartó és keserves – vigyorodott el a főhoppmester. – Majd adják le a cuccaikat a sarokban álló, időnként ülő, máskor sétáló úriembernek. Megőrzi az utókor számára, vagy nyerés esetén visszaszolgáltatja. Sarkos!
– Igen, kérem!
– Megértette, mi a teendő?
– Igen, természetesen, itt a bőrönd, ha nincs elegendő hely, adjanak még egyet, rakom beléjük a sok marhaságot.
– Haver, kis ember, figyelj már ide! – szólt a ferde nyakú.
– Nem tudok, az egész terem zöldesen foszforeszkál.
– Én is nehezen koncentrálok, hidd el. Valamitől tele van itt minden mamutfenyővel. Ennek ellenére, ne nyúlj az ennivalóhoz!
– Eszembe sincs!
– Figyeljen, magáé a ceremóniamester, meg a két balszélső, az enyém meg a többi. Meg kell támadnunk őket!
– Ne ábrándozzanak – szólt közbe a sarokban ülő, állomásozó üldögélő, akinek helyesen üllő ülő, másoló álldogáló is lehetett volna a neve –, azt mesélik, volt, aki visszajött, inkább erre alapozzanak!
– Miért ne? – kérdezte ferde nyakú, egyre szorultabb kecstelenséggel.
– Tudja, géppisztolyokkal szoktak jönni, valamiért számolnak a hasonló viselkedéssel. Jó étvágyat!
– Maga megeszi, amit kapott?
– Naná, hogy megeszem! Éhes vagyok.
– Mi még most inkább nem ennénk.
Az üldögélő aluszékonyak is, olyan evés-ivás félét rendeztek, majd eljött a kimenés ideje. Végigkísérték őket a folyosón, mely valamitől vastag ködbe burkolózott hirtelen, aztán kinyitották az ajtót. Fél méter vastag páncélajtó nyílt nyikorogva, és egy keszonszerű, köztes valamibe tuszkolták be őket, ahol visító kétségbeeséssel, falakat karmolva kísérőiknek estek, majd térdre rogyva, rimánkodón kérték, hogy nyissák meg a visszavezető ajtót előre, csak ne hátra.
– Kedves emberek, legyenek szívesek talpra fáradni, előre kell menni, mindig előre! Nem tudom mondták-e, ez egy magán live show, itt sokat fizetnek a látnivalókért, nagyon szeretik az ilyen rettegetteket nézni, azt különösen, hogy mit művelnek velük.
Az asztal alatt állomásozó, szorult helyzetében nyivákoló macska fénytörésre zárult, fülsértő hangja lágy muzsika volt kettőjük szopránváltásának. Az egyik őr hátraosont, vissza az ajtón, bement a terembe és beszólt:
– Fiúk, remek volt a teljesítmény! Te ott a sarokban, Gábor, külön béremelést kapsz. Meg kell adni, az üldögélés bambultságát nálatok jobban senki nem tudta volna alakítani. Kitüntetünk benneteket, a helyzetjelentő sejtelmes rejtekszervezet vizsgálódíjának tudományos fokozatú aranykeresztjével.
Visszament. Addigra, bár hónaljból fogták a két hőst, hogy egyáltalán lábon maradhassanak, kedélyesen mosolyogva a ceremóniamester-riporter hátraszólt:
– Mindenki mosolyogjon, ez nagyon fontos! Előre megyek, bejelentem magukat.
Kilépett az ajtón és a kísérők egyike elkezdett visszaszámolni:
– Három, kettő, egy, zéró… Ajtó nyílik, maguk mennek!
És kituszkolták őket a keszonból.
– Segítség, segítség, gyilkosok!
Ordítás után az utcán találták magukat, megannyi fotóriporterrel szemben, és a járókelők csak tapsoltak, mígnem zokogásuk hüppögéssé csendesült, és felfogták, hogy itt valami nagyon nagy teknősbéka-trükk sávozódott végig, s ím, sem küzdeni, sem meghalni nem kell. Remegésből nyugalomba, majd mosolyba emelkedve hajlongtak, és más sem járt a fejükben, mint hogy keservesen szerezték bár a pénzt, de végre kiegyenesítik a nyakukat, vagy házat vesznek, illetve úgy megnövesztik magukat, ahogy senki más. Végül is, jó mulatság volt, és ez a lényeg!
– Na, kisöreg, jól be voltál gyulladva, mi? Szégyellhetem magam miattad.
– Csak ne vágj úgy fel, nyakas! A sarokban ülő által széthintett frász meggyökerezését te segítetted legjobban elő. Azért, tudod mit? Még egy ilyen live show-ra nem nevezek be. Nem vagyok én gyáva ember, de eleget kerestem így nagy hirtelenjében, meg a csillagok állása se nekem kedvez, zsinórban, félhold mellett.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése