A babona nagyon távol áll tőlem!

Már hetedik napját töltötte – egyre kényelmetlenebbül –, laposra zsugorodva, hangulatingadozástól gyötörten, hólepte, méregdrága hőszigetelő és akkumulátorokkal belsőleg melegített, ultra csúcsminőségű mentőruhájában. Lassan úgy nézett ki, mint egy hólepte, szomorú fóka. Egyszemélyes sátra, amit előrelátóan szintén a leghőtakarékosabb, igluelven működő golflabda nagyságúra zsugorított, Sárgásbarna Pingvincsúszda világmárkával garantálta a túlélést, ha netán szerencséje balul ütne ki szép fehér túráján, amelyet némi előzetes kiképzés után vásárolt pár millióért. Egy sarki expedíció szponzorálása után, fintorogva ugyan, de hókristályokkal fedett csodahajójuk lakójának fogadták fel, a legészakibb pontok közeléig.

Amikor hetek után is egyfolytában ugratták csak erre a célra – a nagy fehér, hideg semmibe – gyártatott, mini túlélő szerkójáért, begorombult és zsebre vágta csúcs-csodafelszerelését, faképnél hagyott mindenkit, és elindult a nyílt víz irányába. Néhányan utána kiáltottak, hogy talán jobb lenne visszajönni, mert a recsegés-ropogás, bármikor egyesülhet az északi fénnyel. Innen, ha leválik egy jégtábla, sosem találják meg. Legyintett, megnyomta a gombot, kivágódott a sátor. A másik gomb megnyomása, már a testén volt szükséges, ez hermetikusan elzárta a külvilágtól – külön beépített légszűrő berendezéssel –, ami a mínusz 40 fokot, plusz 18 fokká generálta inhaláláskor. Nagyon praktikus, cseppet sem mozgásgátló és akadályozó szerelését irigyelték társai. Durcás jegesmedve-mordulással félvállra csapta egyhavi – koncentrált –, külön erre a célra készíttetett táplálékát, a pöttöm sátorba hajította, és hason bemászott. Éjjel kiválóan aludt, meg is izzadt, olyan volt, mint édesanyja ölében dajkálás közben. Valami reccsent, kicsit fordult és aludt tovább. Csak reggel érzékelte a nagy kiterjedésű különválást. Óriási volt új menedékhelye, ülve nem is látta a széleit. Felnézett az égre, vastag, füstösen szürke hófellegek lógtak, majdnem a nyakába. Legyintett, hiszen csuklójára csatolva olyan helyzetmeghatározója volt, ami – így peches helyzetében is – a garantált jégtelen bizonyosság egyenletes érzését terítette szét benne. Mobiltelefonja rengeteg adatot tárolt, azt elnyelte a tenger. Oda se neki, morfondírozott, küldök egy külön erre a célra verbuvált expedíciót, nehogy már illetéktelen kezekbe kerüljön. Bár itt talán három kilométer mély is a tenger, soha nem lehet tudni, ki búvárkodja le magát – csak úgy kíváncsiságból –, az élményszerző turizmus nyirkosan brummogó uszodájába. Jobb félni, mint megijedni, gondolta, jöhetne az expedíció!

Nagyon idegesítette, hogy ennyi ideig vakaróznak az emberei, ilyen egyszerű feladat végrehajtásában, hiszen elvárható lett volna, ha nem is perceken, de órákon belül mentsék ki.

„Semmi gond, ahogy hazakerülök, a biztonsági csapatomat vezetőstől küldöm repülőtanfolyamra, kereshetnek maguknak más balekokat. Ha belegondolok, még ezért sem fizetem ki a bérüket. Megérdemlik? Nem! Örüljenek, hogy ilyen könnyen megússzák!”

Közben elkezdett fázni. Nem nagyon, dideregve, de a hőguta már nem kerülgette. Mérges lett!

„Szóval ezek nem örökre melegítő holmik, pedig napelem-utántöltő is van bennük. Reklamálni fogok, hogy beleőszülnek. Lássuk csak! – csuklójára tekintett. – Ejnye-bejnye, a hőmérséklet mindössze 16 fok, az előírt 18,22 helyett. Sebaj, csak egyszer érkezzen meg az a pincsi, nem is pincsi, inkább pekingi palotakutya ábrázatú biztonsági főnököm – agyalt magában –, vigyenek haza, a többit én elintézem, leverem rajtuk a port. Hány fok is van? Csak mínusz 20, 40-ről indultam. Na, lássuk, hol vagyok? Innen még nyugodtan 1500-2000 kilométert is sodródhatom délnek. Baj nem lehet, csak az unalom ölhet meg esetleg. Milyen érdekes, hogy ez a fagyott tengervíz nem sós, különben jól néznék ki. Így van vizem, amennyit akarok. Türelmetlen vagyok, de türelmesen kivárom őket. Muszáj felülnöm, elzsibbadtam!”

Felült, derékból jobbra, balra tekerte magát, hogy kicsit mozogjon. A jégmadár jutott eszébe. „Fura szerzet, külsőre teljesen kolibri.”

Jobb kezével a hóban kotorászott, soha nem nézte még ilyen közelről a keményre fagyott hókristályokat.

„Azt hiszem, sok mindenről maradtam volna le, ha nem jövök. Nézzük csak! – minden irányba eltekintett. – Remek, még mindig nem látom a nyílt vizet, tehát hatalmas a jegem.”

Balra nézett, meg is hökkent. Bár számított a látogatásra, de nem pont ilyenre.

– Hogy nézel ki – ripakodott a mellette álldogáló személyre –, elvárom, hogy az egyenruhát viseld, ha nem tetszik is, amíg a szolgálatomban vagy! Mi ez a lebernyeg rajtad? Manapság ilyent csak trópusi népek használnak. Nem fázik a fejed, sem a kezed? Azt a mindenit, mezítláb jöttél? Lépj hozzám, hogy melegítsem át a lábadat, aztán futólépés a főnökhöz, és húzzunk el innen nagyon gyorsan a főhadiszállásra!

– Jól értettem – válaszolt az idegen –, magadhoz hívsz?

– Gyere gyorsan, hadd melegítsem át a lábad! Mínusz 20 fok van, nem túl egészséges a jégen mászkálni, nem is hiszem, hogy megmenthető a lábad. Na, nyújtsd ide! Azt a mindenit, forró, nem is meleg! Ezt hogy csinálod? Én elég jól el vagyok látva, nem nagyon fázom, melegem sincs, de te mezítláb egy hősugárzó vagy hozzám képest. Tudod mit, ha most azt mondod, valami keleti fakír vagy és meditatív lólengéssel kunkorítottad ide magad, akkor szájtátást tőlem ne várj, jobb, ha nyomban eltűnsz.

Becsukta szemét, szívott egyet a – résnyire megnyitott – védőöltözékébe áramló fagyos levegőből, és újra felpillantott. Az idegen sehol nem volt.

– Hé, gyere vissza, kezdek félni itt egyedül! Nem kell mindent úgy a szívedre venni! Mi van velem, hallucináltam? Nagyon sok itt a fehér csend, és túl nagy nyugalom van, egyáltalán nem szemerkél a hó, lábnyomot sem látok. Baj lehet velem.

Megint belélegzett, egy karikányit megfeszült. Mire kinyitotta a szemét, az idegen újra ott állt.

– Azt mondtad, jöjjek vissza, itt vagyok. Segítsek?

– Hú, de jó, hogy megjöttél! – Esett tonnányi kő, a jeges tengervízbe, a bundázott akaratú, magabiztos jégtáblásról.

– Ha azt akarod, segítek. Kérj, mondd, mit tegyek!

– Olyan fennkölt és ünnepélyes a hangviteled. Mit kérhetnék, hozd ide a biztonsági stábomat! Kirúgok mindenkit, csak vigyenek haza.

– Kemény a szíved!

– Mondd, öreg, te valami szekta tagja vagy? Ha elkezdesz komor kioktatósdin vagy arcra fagyott mosollyal térítgetni, valóban elválnak az útjaink. Én nem vagyok egy tudatlan csőlátó betokozódott, orvos is voltam, jól átlátom a dolgokat. A babona nagyon távol áll tőlem!

– Mit nevezel babonának?

– Mit neveznék? – fortyant fel hajótöröttünk –, mindent, ami holmi természetfölötti erőkhöz kapcsolja bárminek a létezését. Az egyetemen és húsz éves praxisom alatt, úgy megtanultam az emberi szervezet működését, hogy…

 – Mondd, egyetlen sejt működését meg tudnád magyarázni?

– Ugyan ne csacsiskodj, természetesen! Azt hiszem, a gimnáziumi tanulók is könnyedén megtennék.

– Nem a megtanultakra gondolok, hanem hogy mi miért, miért pont úgy, és honnan, mitől?

– Évmilliókra nem tudok visszamenni, de megtennéd, hogy errébb jössz, úgy látom, elkezdett melletted olvadni a jég. Ha nem haragszol, tartanék egy kiselőadást neked.

Adásszünet, szembecsukás és megfelelő, tudálékos előadói ábrázatok összeegyeztetése után, belélegzett, majd nekikezdett volna beszélni, ám a jégtáblája valamitől a nagy hidegben hirtelen matracnagyságúra zsugorodott, majd egész egyszerűen elolvadt. Az idegen pedig ott ácsorgott kőhajításnyira tőle a tengerben.

– Gyere már errébb, megfázik a lábad, az a víz még a hónál is hidegebb!

Az idegen, türelmes egyenletességgel tett néhány lépést, földöntúli nyugalommal az óceán csendes vizén, majd megállt.

– Öregem, hová lett a jégtábla, ennyit melegedett volna? Nem fognak megmenteni!

– Nézz a kijelződre!

A szorult, bal karján észlelte a mínusz 24 fokot, ami semmiképp nem adott hirtelen olvadásra okot.

– Valami baj lehet velem, azt hiszem. Mi tart téged a vízen, hogy nem süllyedsz el? Csak azt ne mondd, hogy a hited! Hitem nekem is van, sőt mindenkinek! Én hiszek magamban, mások hisznek a természetben, megint mások atyáik örökségében. Azt nem tudom elviselni, ha valaki –főleg tanult ember – képes holmi Istenben – vagy miben – hinni. Tegye azt bárhogy, végképp eltorzítja a gondolatmenetemet, hogy szűk látókörükben egy háromba szétforgácsolt képzeletszülöttjét egynek tekintenek. Ugye, három az három, egy az meg egy! Ebben azért egyet lehetne érteni, nem?

Feltekintett, és meglepve tapasztalta, hogy egy vastag, tömör, egyenletesen fénylő, tejszerű csóva az égből aláereszkedve, látogatóját fejénél fogva tartja.

– Szóval ilyen trükköket csinálsz? Valamilyen, az északi fényt, a Föld mágnesességét és egyebeket – hihetetlen tálentummal – ötvözve, kifejlesztetted a vízen taposás lehetőségét!

Felnézett, nagyon fényes volt az ég, és egy hang határozott kedvességgel, annyit mondott: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.”

– Már olvastam! Egyszer kezembe vettem a Bibliát, hozzátartozik az általános műveltséghez köreinkben, legalább annyira, mint a görög mitológia, a római, vagy az egyiptomi. Emlékszem erre a részre is, nem tudom, hogyan csinálod!

– Az előbb a hitről beszéltél, mondtad, hogy magadban hiszel, a Földben hisznek és az ősök örökségében is. Ezt komolyan gondolod, hiszen ezek tények. Pontosan tudod, hogy létezel, hogy a Föld van, és voltak őseid.

– Ugyan kérem, a képességeimben hiszek, amelyek határtalanok!

– Gyere ide hozzám a vízen!

– Megbolondultál? Igen, emlékszem, egyszer egy kételkedő alaknak is ezt mondta Jézus a Bibliában. Egészen érdekes legenda, csak hát ne akarj velem mindent megetetni!

Közben a matracnagyságú, semmiség jégtábla kiolvadt alóla és elkezdett süllyedni, látogatójával együtt, és csak beszélt, beszélt, beszélt, oktatta perceken keresztül, talán negyedórán át, mikor nagy zökkenéssel elérte a tenger fenekét.

– Hát mégsem olvadt el teljesen a jég alattam! Megmozdult, remek! – és mondta tovább, míg körül nem nézett.

– Hé, pajtás, hol a túróban vagyunk? Nem fázom, de nagyon az a benyomásom, hogy a tenger fenekén üldögélek! Csak azt nem értem, ilyen mélyen hogyan látok? Itt már vaksötétnek kellene lenni!

– Megtennéd, hogy a kijelződre nézel!

– Hagyd már a kijelzőmet állandóan!

– Csak még egyszer tedd meg! Két dolgot kérek, az életfunkciókat ellenőrizd és a helyzetjelződet!

– Atyavilág, egy hete nem működik a helyzetjelzőm, elfelejtettem bekapcsolni! Hát ezért nem talált meg az én – drága, drága – aranycsapatom. Jó ember vagyok, és nem haragszom rájuk! Mit akarsz az életfunkcióimmal, lássuk – bájos borzas –, ifjú barátom. Mi történt? Sem pulzusom, sem vérnyomásom nincs, ami még rosszabb, a készülékem 48 perce agyhalottnak minősít.

– Bizony, ez nem tévedés! Sok pénzed volt, sok embert vezettél meg a találmányoddal, a fogújranövesztővel. De az embernek húsz körme van, azon kívül sehová nem kell kitin! Tehát összevissza zavartad boldogan agyarnövesztésre vágyó, ma már szebb utakon járó, kivirágzott és elhervadt embertársaidat.

– Most kezdjek el hazudni? Gondolom, tudod, hogy tényleg kitinből voltak a fogak. Annyira akarták, megadtam nekik! Úgy látom, mindenkit meg tudsz menteni, ha akarsz. Miért nem teszed?

– Megteszem, még azzal is, aki nem akarja, csak egy ici-picit.

– Mit tegyek, hogy ne maradjak itt örökre az óceán fenekén? Különben fogalmam sincs, milyen perspektívák várnak rám, úgy gondolom, teljesen nyitott a dolog. Csalódnom kellett saját magamban és ez iszonyatos. Hiszen én mindent tudok, nem?

– Sok mindent.

– Oké, értelek, a túlzás az túlzás! Az emberi tudomány már majdnem mindent tud. Csak óvatosságból tettem oda a majdnemet, és akkor rá kell döbbennem, itt a tengerfenéken, hogy az 1+1+1=1 egyenlet, aminek semmi értelme matematikailag, mégis igaz is lehet... Kevésbé cifrázottan, valóban létezik az, akit Mindenhatónak neveznek? Akár haragszol, akár nem, ez engem roppantul kiábrándít!

– A formaságokat később megbeszéljük – mosolygott a lenyűgözően kiegyensúlyozott idegen –, most gyere ide, nézd meg magad jól, nem kell ijedezni!

– Nem ijedezek, általában ilyenek szoktak lenni a fagyos víz áldozatai. Nem pirospozsgásak, nem nyíló rózsák. Ha már mindenáron virágról beszélünk, akkor a legjegesebb jégvirágok.

– Menj, szólj a társaidnak, hogy egy tanker közeledik. Az egész személyzete elaludt. Szedjék a holmijukat, és egy musztáng sebességével távolodjanak, olyan messze a nyílt víztől, amennyire csak lehet. Van még négy órájuk, mind megmenekülhetnek!

– Elnézést, főnök, fogalmam sincs, hogyan menjek oda.

– Már ott is vagy!

– Hipp-hopp, szóval ez az a játék, ami nem "ott legyek, ahol akarok", hanem "ott legyek, ahol nem akarok". Tényleg itt vagyok!

– Na, mi van, turista! Visszacsoszogunk, visszacsoszogunk? Elég sokáig elvoltál, azt kell mondanom, még bátor is vagy, de hát a pingvinek sem szeretnek egyedül lenni. Nyugi, nem kell szárnyakat növesztened, visszafogadunk.

– Főnök, kapkodjátok magatokat! Nézzetek rám, érintsetek meg, maga vagyok a jég. Nézd meg a pulzusomat!

– Valami bajod lehet, azt hiszem, a nulla kicsit alacsony! Talán a testhőmérsékleted is lehetne, olyan ötven fokkal több, majd kikúrálunk. Mit akarsz mondani?

– Nagyon gyorsan húzzatok el északra! Négy óra múlva jön egy őrült nagy hajó és itt elevenen nem marad senki! Volt, nincs élet, mint a jegesmedve, mikor szétreccsen alatta a jégtábla. A különbség annyi, hogy ő tud úszni és nem fázik benne.

– Norbert, ez a fazon megzöldült. Azt hiszem, nem vagyunk kötelesek eltűrni, ahogy jégből, barnás füstöt eregetve gőzölög. Csapj egyet rá, legfeljebb derékből kettétörik! Látjátok, milyen? Az ilyen gyávaság miatt nem szabad amatőröket igazi expedíciókra, még pénzért sem, vinni. Egyből eltűnt!

Tény, hogy eltűnt, vissza, ahonnan jött, a tenger fenekére, ahol várta az, akinek a léte egyre kevésbé zavarta. Valahogy a látóköréből a "zárva, ne zavarjanak" táblát lecserélte a "nyitva" táblára.

– Nem sikerült, most mi lesz? Derengenek a lehetőségeim, bár rég olvastam, akkor is csak egyszer...

– Jegyezd meg, hogy 1+1+1=1 és azt is, hogy nem fontos ezt így mondani, éppen elég, ha annyit mondasz, Egy. Most pedig gyere utánam!

– Megyek, Főnök!

És elindultak oda, ahonnan vissza nem, csak arra lehet menni.