Hajadonból lett menyecske

Beleibe markoló keserűséggel ordított Rina nyughatatlan csordatestvéreinek, akik, ha tőlük függ, már rég nyugodtan szunyálnának a következő napi – igen összetett –, pirkadattól naplementéig tartó, táplálkozásnak nevezett tevékenységre, erőt gyűjteni. Rina zokogott. Világossárgától sötétpirosig, a kevert festék minden árnyalatát szürkébe fojtotta az eget uralma alá vevő telihold. Rina csak bőgött, egész testében rázta a zokogás, kifehéredett a lelki kíntól, és egyre csak ismételgette:

– Elefánt szeretnék lenni, vagy zsiráf, vagy bármi, de amit ma láttam, az borzasztó!

Mellső lábaira térdelt és fejét csapkodta a szikkadt fűcsomókra. Ori, a vezérbika rárivallt.

– Ha nem hallgatsz el, olyan sorsra jutsz, amire Szarvi: az egész testét össze-vissza döfködtem. Nem leszek tekintettel sem korodra, sem nemedre!

– Ó, nagy hatalmú vezér, döfködj halálra, különben, ahogy a nap felkel, orrszarvamnál fogva akasztom fel magam. Abban a gyönyörűséges pocsolyában, amelyből iszunk, visszasejlett – előbb csodálatosnak gondolt – arcocskám körvonala, és hasított belém a tudat, hogy míg a ti orrszarvatok gyönyörű, vonzó, csábos, elég, ha rátok nézek, máris megroggyan térdben minden lábam a vágytól, az enyém szörnyűségesen rondítja a fejemet.

A vezérbika valóban döfött egyet Rina oldalába, amitől annak kétségbeesett ordítozása csendes hüppögéssé csitult, majd testi és lelki kimerültségében szívfájdalommal álomra szenderült. Nagyon szépet álmodott a szavannáról, most kivételesen. Máskor, általában szintén a szavannáról szokott álmodni, de ez az álom jelentősen különbözött. Tele volt a föld fölött lebegő, egyformán szép, kecses és jóságos állatokkal. Senki senkit nem evett meg, udvariasan biccentettek lebegve, és a csendes szellő ide-oda fújdosta őket. Béke honolt, és ami a legfontosabb, mindenki gyönyörűségesen szép volt, a legeslegszebb, és ő is egy ilyen legeslegszebb volt álmában.

Zaklatottan és nagyon korán ébredt. Mindenki angyali nyugalommal vészelte át, csendes hortyogással, az éjszaka rövid csendjét. Csorgó könnyein át nézte a távolt, és irigykedett a fitos orrú elefántokra, mert hiába erősek és nincsenek ellenségeik, de neki csúnya orrszarva van. Rettenetesen csúnya, borzalmas! A minap nyolc éhes oroszlán támadt rá, nagyon el lehettek keseredve. Jobban jártak volna egy egyszerű szöcskevacsorával, de az éhségtől már csak a nagy, lábon járó hústömeget láthatták. Mind rajta vesztett! De mit ér az élet ilyen szerteszét pancsolódott, jobbra kunkorodó, teljesen asszimetrikus, dupla ronda orrszarvval.

Most volt a párzás ideje. A bikák még nem heverték ki a bárgyú döfések szálkás nyomait. A csordában egyedül ő maradt pártában csak! Mi másért, ha nem leírhatatlanul rondán rétegezett, ordításra késztető, dupla, eszméletlen orrszarva miatt. Ha élni akar, gyorsan kell cselekednie. A beavatkozásra talán egy krokodil alkalmas lehetne, de annak annyi esze sincs, mint egy maláriaszúnyognak, azt képzelné, hogy megeheti. Talán egy elefánt is alkalmas lenne. Nagyon erős az ormányuk, lehet, hogy képes letörni förtelmét, de nem biztos. Felfelé kell nézni, az égre, ahonnan még éjszaka is halovány világosság szivárog.

– Megvan! – gondolta. – Ezeknek a kismadaraknak, akik kozmetikázzák fenséges bőrömet –bőrápolóim – az ismeretségi körében biztosan akad harkály, az alighanem képes lenne szakszerűen eltávolítani ezt a két, egymásnak is kibírhatatlan látványosságot.

Valahol, nagyon messze, a nap első bágyadt sugarai a homályból derengést varázsoltak, mely percről percre erősödött. Volt, aki még ide-oda böffentett egy rinocéroszébredési ásítást, mások már talpon is voltak. Nagyon fájt neki a mellőzöttség, bár nem nagyon értette, hogy az addig nyugton együttlegelésző hímek, mi örömet lelnek egymás aprításában. Barátnői is mesélték, hogy nagyon kellemetlen bántalmakat szenvedtek a szerelem pillanatai alatt. De rájuk legalább gondolt valaki!

Mint hómező kellős közepén fűtött kanapé, úgy jelent meg mellette a csodálatos ifjú bika, akit önkényes, sárga irigységből, tisztességtelenül hátba támadva, öten-hatan kínoztak, nehogy véletlenül vőlegény lehessen.

Most, az égbolt bíborból világossá váltása alatt, odalépett hozzá és lágyan a fülébe harapott.

– Rinácska, csodálatos szívszerelmem! Tevének oázis szebb látványt nem jelenthet a homoksivatag kellős közepén, mint te nekem. Valahányszor rád nézek, borzongat a gyönyörűség!

Kettőt-hármat vakart termetes, dupla orrszarvával szeretetteljesen Rina tokájába, majd fejét végigdörzsölte az oldalán, és a Rina által hőn óhajtott gerincroppantást hajtott végre. A bánatosból felvidult orrszarvú hajadonból lett menyecske hangulatgörbéje a zuhanórepülésből magasra taposott.

Tény, hogy most sem értette meg, miért jó ez a gerincroppantás Orrosnak, de sem pártában nem marad, sem szégyenszemre család nélkül.

Mindenki felébredt, Orros úgy tűnt el, mint tigrisek szeméből az együttérzés. Rina végre boldogan topogott. Lelki szemei előtt a lakodalmas menü összeállítása lebegett. Orros boldogan és hetykén, ifjú hímhez méltán, csalárdul galádkodott vastag bőrében. Mi tagadás, Rina iránti – kétperces – szerelme pillanat alatt szétszállt a szavanna porában, még fel is kavarta azt egy kicsit. Ám Rina letett a plasztikáról. Gerincroppantóbb vőlegénye egyetlen barátnőjének sem volt. Meggyógyult.