2011. december 17., szombat

Bájátadó adás-vevés

Volt egy leányka a faluban, úgy keveredett oda a ki tudja honnanból. Szerteszéjjel csúfított karszalaggal mászkált a fegyveresekkel, és bár alig múlt tizennyolc éves, puszta passzióból lövöldözte a be nem szolgáltatott jószágokat. Nagy kedvtelése lett a hirtelen rászakadt hatalom gyakorlása. Ha tehette volna, éjjel-nappal rekvirál. Valamelyik fő szalagoskezű legalattvalóbbja volt, aki nem csak elnézte neki, de buzgó ciró-mirógatásokkal jutalmazta serénységét.
Gyulaváriéknál egy szál férfi sem tartózkodott mundéron kívül, a gazdaságot is az otthon maradt fehérnépek intézték, ahogy tudták. A lopkodások, egészen hivatalosan hangzó nevű rekvirálások sorozata, a gyűjtögető erőszak már a teljes éhhalált helyezte kilátásba, és megint megérkezett a tizennyolc éves Mancika, mintha ő lenne a parancsnok. Levegőbe lövöldözött, géppisztolyos kísérete előtt élvezettel ordítozva a “mocskos parasztokra”, hogy fene vigye a belüket, ha egy porszemnyit is elrejtettek.
Különben sem végzett még – az ilyenkorra hatályba léptetett – azonnali kivégzést, és úgy gondolta, egyszer már ideje lenne megkezdeni. A hatalom jó dolog, de nem sokat ér, ha csak a semmibe, vagy mondjuk egy be nem adott bégetőbe lövi ki, sokkal hasznosabbra is használható lövedékét.
Gyulaváriné a két lány elé állt, és Mancikát megkerülve, feje felett szólt a nyakában nyeglén lógató géppisztolyoshoz:
– Vitéz úr, innen már mindent elvittek. Az uram és a fiaim is a frontot nyögik!
– Ne folytassa, Gyulaváriné, innen megyünk.
Mancika, mint akit leforráztak, lőtt kettőt-hármat a semmibe, aztán az utcán, hogy mindenki jól hallja, üvöltötte a különítmény parancsnokának, hogy neki kuss a neve az udvarokon! Nincs is karszalagja, sőt a másik két katonának sincs. És tudják meg, csak azért, mert közeledik a front, és itt lőnek az oroszok a határban, nehogy azt képzeljék… Mit is? Egyáltalán semmit ne képzeljenek, azon túl, hogy tizennyolc éves, teli hatalommal, és használni akarja. Még ma szeretne egy szép kivégzést kivitelezni!
– Kisasszony…
– Ne kisasszonyozzon, szólítson megfelelő illendőséggel!
– Ahogy gondolja – és azért is kihagyta az elvárt címet –, itt már kicsitől nagyig mindenki készül, talán egy-két órán belül el is hagyjuk a helyőrséget. Tucatnyian, százezreket nehéztüzérséggel nem vagyunk képes feltartóztatni.
– Ide figyeljen, Fekete, ezt megkeserüli. Nyomás a paphoz!
– Kisasszony, erre nincs felhatalmazásunk, sőt kimondottan megkért a maga, akarom mondani, mindannyiunk parancsnoka, hogy kerüljük.
– Elhallgasson, én megyek elöl, maguk utánam!
– Nézze, itt már nincs kinek rekvirálni, összeszedni – nevezzük, ahogy akarjuk –, egyszerűen nem tudjuk továbbküldeni, amit beszedünk. Magunk úgysem tudjuk megenni. Legjobb lenne visszamenni a helyőrségre és beállni a szedelőzködők közé. Igencsak meg kell majd szaporáznunk, ha mindenről lemaradunk.
– Utánam – és Mancika nyargalt, egyenesen a helyi protestáns parókia udvarára. A lelkész, aki a semmi jóra nem vezető dolgok magasztalásába nem volt hajlandó beállni, és erről szavát is hallatta – ami a híveknek, talán mégis a többségnek melengette szívét –, kitárta karjait és annyit mondott:
– Ezen a világon semmi nem az enyém, nemcsak az épület, a bútorok vagy a jószágok, de saját személyem és családtagjaim sem. Ha valamit vinni akarnak, ne tőlem kérjék, hanem a főnökömtől. Nem vagyok jogosult semmit átadni.
És jelentőségteljesen, jobb kezének mutatóujjával a felhők felé bökött. Mancika meghökkent, úgy gondolta, eljött a kivégzés ideje, és falhoz parancsolta a tiszteletest, aki lelki nyugalmának teljes megtartásával meg sem mozdult. Mikor feleségét és gyermekeit kilövöldözte a házból, akkor sem. Nem tudni, mi történhetett Mancika fejében, talán a helyi legvezetőbb is mondhatott valamit, esetleg, hogy a kivégzéseket máskorra napolják. Ő mindent, ami mozgott, libákat, kacsákat, két disznót, kecskét, a maga vérmérsékletének helyreállítására szétlőtt. Megigazította kendőjét és karszalagját, dobbantott egyet-kettőt és rárivallt a mögötte ácsorgókra, mint egy parancsnok, hogy indulás.
A hír, mobiltelefonok híján is percek alatt szétszállt a faluban. A lefoglalt parancsnoksági épületet, aki mozogni tudott, férfiak és nők körülállták fegyvertelenül, de igen nekidurált eltökéltséggel. Az elsők a kapuőrön keresztül üzentek, hogy szavuk van a parancsnokkal. Az legyintett és folytatta a készülődést, míg meg nem értette, hogy az egész falu ott áll.
– Mit akarnak? – kérdezte.
– Alázatosan jelentem, nem merem megmondani.
– Bakacsi, mondja, vagy keresztüllövöm! Nem hallja az ágyút? A géppisztolyok is itt ropognak már, járjon a pofája!
– Azt mondták, alázatosan jelentem, hogy azt a tizennyolc éves kurvát kérik csak, mindenki más nyugodtan elmehet.
– Hát ide figyeljen, itt van még két tele tár, eressze beléjük, megértette?
– Alázatosan jelentem, igen!
Majd szabályos hátraarccal elindult kifelé a felajánlott tárak nélkül. A parancsnok fejében már minden olyan volt, mint egy félig kész sütemény kikeveretlen krémje. Kinézett az ablakon és elhűlt. Elég ideje volt mindenkit megismerni félév alatt ahhoz, hogy nem tudta, mit kezdjen parancsával és parancsa megszegőjével. Már nem akart lövetni, de egy nyílt parancsszegőt köteles… Ezért úgy az ablakból őrének a hátába eresztett egyet, majd odafordult Mancihoz:
– Mondd, mit kevertél megint, te büdös ribanc?
– Arisztid, kérlek…
– Ne Arisztidezz, ott az ablak mögötted! Szerencséd, hogy mindenki elöl van, és az épület hátuljánál senki. Ülj be az első szekérbe! Kovács és Fazekas, dobjanak rá két villa szénát, aztán a falu határában eresszék útjára, megértették? Fél órán belül legyenek itt útra készen! Mi is indulunk.
– De Arisztid!
Manci a pisztolyához kapott, amit a parancsnok sajátjával kilőtt a kezéből, majd irdatlan ütéssel leütötte. Kilépett és az emberekkel közölte, hogy a tizennyolc éves kesergetőjüket óhajuk szerint, néhány másodperccel korábban kivégezte.
Az emberek lassan elkezdtek hazafelé lődörögni, ők pedig férfiasan elhúzták a csíkot. Mancika soha többet nem találkozott Arisztiddel, különben valamelyikük nem élte volna túl. Pedig az események forgatagában a bevonuló sereg számos katonáját részesítette bájátadással, önszántából, talán egy hónapon keresztül.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése