Kegyelem

Kopognak a Vezér irodájának ajtaján, aki székében hátrahőkölve mered az ajtóra, ehhez ugyanis nincs hozzászokva, titkára mindig, mindenkit előjegyzett időpontban vezet be. Csak úgy, nem is lehet eljutni a szobájáig, a tizenhat belső őrállást lehetetlen kikerülni. Emlékezett abból az időszakból, amikor még nem volt Vezér, ilyenkor a rutinválasz:

– Tessék.

Fegyveres katona lépett be, lejelentkezett, és engedélyt kért jelentésre.

– Mondjad!

– Vezérünk, tisztelettel jelentem, elkészült a mauzóleum.

– Milyen mauzóleum?

– A tisztelt Vezér mauzóleuma.

Ekkor gondba esett, nem ugrott be neki elsőre, hogy a csacska nép irányába tíz évvel ezelőtt tett egy gesztust, minthogy azt képzelik, hogy egyszer majd ő is, mint bárki más, meghal. Hadd higgyék, hogy legalább ebben egyenlő velük, így kiadta a parancsot egy majdani mauzóleum építésére.

– Köszönöm, elmehetsz!

– Kérek engedélyt jelenteni!

– Mit akarsz még mondani?

– Az építésvezető kérdezteti, hogy szeretett Vezérünk milyen dátumtól szeretné igénybe venni. Nem feltétlenül percre pontosan, de legalább napra és órára. Igen nagy különbségek vannak ugyanis az előzetes beállításban, úgymint hűtőkamra, páncélterem, tartósítószerek, balzsam stb.

A Vezér enyhén megszédült, de strapához szokott ember lévén, rutinszerűen megkérdezte, hogy is hívják az építésvezetőt.

– Barkos Jurgami, főmérnök.

– Nagyon helyes. – És akkurátusan egy kockás füzetbe tintaceruzával beírta a nevét.

– Téged hogy hívnak, fiam?

– Engem? Nagy megtiszteltetés Vezérünktől, hogy ezt kérdezi. Laki Darama, őrvezető, szolgálatára!

La-ki Da-ra-ma, írta be a kockás füzetbe, nem elhamarkodottan, jól olvashatóan a Vezér.

– Kérek engedélyt jelenteni! – buzdult fel az őrvezető, aki sosem került még ilyen közel a legnagyobb emberhez.

– Mondjad, fiam!

– Tisztelettel jelentem Vezérünknek, nem kell félni a haláltól, nem jön az olyan gyorsan. Öregember nem vénember!

– Hol hallottál te ilyen ostobaságokat?

– A nagymamám mondta még gyerekkoromban.

– Sok ilyent mond még a nagymamád?

– Szokott még.

– Hány éves?

– Jelentem, 72.

– Öregember nem vénember, ezt mondta a nagymamád? – vonta össze a szemöldökét a 73 éves Vezér. – Szabad érdeklődnöm a kedves nagymama neve után?

– Drama Baramának hívják, és igen-igen messze lakik, nagyon ritkán találkozunk.

– Mennyire messze?

– Jelentem, kilométerben nem is tudom megmondani, de úgy két-három nap vonatozás.

– Akkor egy pillanatig állj ott az ajtóban! – vette a telefont és beleszólt. – A..., mi a neve a helységnek, fiam, ahol a nagymama lakik?

– Trunda.

– A trundai helyi alapszerv vezetőjét kérem! A Vezér vagyok. Most hagyja a jelentést, tegyen róla, hogy három másodpercen belül vonalban legyen! Ne vágja magát haptákba, hanem csinálja, amit mondok! Igen, én vagyok! Maga se ugráljon, alapszerv-vezető! Figyeljen, van önöknél egy Drama Barama nevű nőszemély?

– Igen, igen... talán reggel hat órára, ha megfelelne, hozzanak össze egy fogadóbizottságot a kedves hölgy számára!

Az őrvezető az ajtóban nagyon megörült, ő nem tudhatta, hogy a fogadóbizottság a kivégző osztag fedőneve Vezéréknél.

– Hol szolgálsz, fiam?

– A hatodik gyalogezred harmadik századának, négyes szakaszában, Trabacs tizedes rajában.

– Pillanat... – Vette a kagylót. – Kapcsolják, kérem, a hatodik gyalogezredet. Rendben! A parancsnokkal beszélnék, a Vezér vagyok. Igen, igen! Ülj le, pihenj! Kérnék egy fogadóbizottságot Trabacs őrvezető részére, reggel fél hatra. További két fogadóbizottság kellene az őrségem parancsnokának, valamint egy bizonyos mérnök részére. Igen, csak úgy, ahogy szokták, semmi extra, semmi cécó, szokványos, normális fogadóbizottság. Maga, fiam, elmehet, kifelé menet küldje be a titkáromat.

Az őrvezető előremenetelének délibábját látva az éjszakai homályos folyosón, boldog mosollyal baktatott végig, hogy, hogy nem, az összes őrponton felszólítás, jelszókérés és minden egyéb nélkül. Valószínűleg az őrök azt hihették, ha valaki éjszaka, katonaként bejut az épületbe, örüljenek, hogy senki nem vonja őket felelősségre hátráltatásért, annak ellenére, hogy elméletileg magát a Vezért is csak felszólítás és jelszó után engedhették volna át. Természetesen, ezt soha nem tették, tisztelegtek, és örültek, hogy megérik a másnap reggelt.

A titkár jelzett a helyiségek közötti belső kommunikációs rendszeren.

– Jöjjön be!

– Igenis, Vezérem! – és bement.

– Holnap reggel négy külön fogadóbizottságra – magunk között vagyunk –, négy terven felüli kivégző osztagra lesz szükség. Az egyik a mauzóleum építésvezetőjének, a másik egy bizonyos öreg hölgynek, a harmadik a katonának, aki éppen elment, akit kivégzése után posztumusz hadnaggyá léptetek elő. Temetése a legteljesebb katonai tiszteletadással történjen!

– Szabad érdeklődnöm, hogy mi történt?

– Maguk itt – maga és a titkosszolgálat – ülnek a babérjaikon, míg én összeesküvést lepleztem le ennek a katonának a segítségével. A nagyanyja – valószínűleg a katona tudtán kívül, sőt a magam részéről meg vagyok bizonyosodva, hiszen jóravaló, együttműködő, szimpatikus legény, a haza szolgája, és nem mellesleg az enyém –, a mauzóleum építésvezetője, az őrség parancsnoka, az életemre törtek! Rajta kívül utólagos jutalmazásban senkit nem részesítek!

– Bátorkodom megjegyezni, hogy az őrség parancsnoka a sógorom. Nem lehetne... – és itt a titkár nagyon vékony kötélen kezdett táncolni, nem volt benne biztos, hogy reggel fogadóbizottság elé szeretne ő is állni. Bátortalan kísérletet tett sógora megmentésére.

– Sógora? Ő az őrség parancsnoka?

– Igen, jelentem.

– Ne katonáskodjon velem! Milyen rendfokozatban?

– Főhadnagy!

– Hány éve szolgál?

– Összesen tizenegy.

– Na, most kimegy, és hoz egy kegyelmi kérvényt!

A titkár gépiesen, merev arcvonásokkal – stresszes munkájában gyomorfekélye amúgy is állandóan gyötörte –, zaklatottan kiment a kegyelmi kérvényért, holott tudta, hogy a Vezér ilyeneket soha nem hagy jóvá. Ráírt mindent, amire szükség volt. Ügyvéd, bíróság, ilyen apróságok nem szükségeltettek, mindössze név, lakcím, életkor, az azonosításhoz szükséges adatok, ebben az esetben katona lévén, rendfokozat is. Bement, és átnyújtotta. A Vezér vette a tintaceruzát, és reflexből ráhajolt a papírra, majd lendületből megállította a karját és felnézett. Elmosolyodott!

– Mondja Krapka, hány éves a maga sógora?

– Jelentem...

– Ne jelentsen, maga nem katona!

– Harminc.

– Na, figyeljen ide, olyat teszek, amit még soha! A maga kedvéért, mert meg vagyok elégedve a munkájával, ezt a kis incidenst leszámítva, hogy csak úgy besétált az őrségen keresztül egy ártalmatlan, sok galádságról leplet lerántó, segítőkész egyén. Ha a gyalázatos tervet meg nem tudom, akkor valamit tesznek, hogy azt a mauzóleumot használatba kelljen vennem. Holott mi már megbeszéltük, hogy a népet, esetleges halálom előrevetítésével nem szabad szomorkodtatni, és abba sem szabad beavatni őket, hogy ez nem fog bekövetkezni, hiszen nem vagyok olyan, mint ők, mint maga, mint az a katona, mint mások. Én megbocsátok a maga sógorának, úgy gondolom, hogy a reggeli fogadóbizottság helyett, tíz év javító-nevelőrehabilitálás elégséges lesz.

Nézte a titkárját, és nem értette, hogy miért nem tör ki belőle az örömujjongás.

Meg kell adni, a titkár is elég jól ismerte már munkaadóját, felfogta, hogy ezt a hatalmas kegyet nagyobb szabású csaholással illik viszonozni, és borús arcát jó színészhez méltóan egy másodperc elteltével ujjongó derűssé varázsolva, ugrándozni kezdett a hatvan év körüli úriember.

– Drága Vezérünk, ha maga mindent megtesz a népért, ön is elvárhatja, hogy a nép is mindent megtegyen magáért. Köszönöm!