Óriástörpék

Fent a magasban, ahol mindent elborít a nagy fehérség, vegyülve nem kevés zölddel, szürke felhők vagy tiszta ég alatt, ott élnek ők, heten, a törpék. Az öreg boróka nem hajlandó tudomást venni, hogy havasi fenyők, egyszerűen hét törpének nevezi őket.

Csodaszépek, hosszú tűlevelük látványa még az öreg boróka szívét is megdobogtatja, holott maga sem utolsó kinézetű. Körbekémlelt, és megrettent hangon ordított le:

– Öreg főtörpe, lapuljatok a földre, ha lehet, a hó alá! Veszedelem közeleg árva fejetekre. Ha tudnátok, legjobb lenne gyökerestől kiugrani a földből és elrohanni. Ó, drága barátaim, ti hetek, törpék, jön ő!

– Csak azt ne mondd, hogy Hófehérke! – válaszolt melankolikus egykedvűséggel a borókabarát riadozásait már megszokó, legöregebb törpefenyő.

– Nem, sokkal rosszabb! Az a női Romulus!

– Remus a húga?

– Öreg, ne beszélj zöldségeket! Ti, törpefenyők, nem olvastok, nem ismerhetitek Remust.

– Milyen igazad van, nemcsak Remust nem ismerhetjük, de Hófehérkét sem.

– Akkor én mostanáig tiszta hülyeséget beszéltem!

– Szép az önkritika, egy gond van csupán, te sem tudsz olvasni, nem is láttál még könyvet, emberrel sem nagyon találkoztál, honnan veszed ezt az egészet?

– Beleláttál a tobozomba, éppen ezen morfondírozom… Elég az, hogy vendég jön hozzátok!

– Azt szeretjük nagyon, a mókusokat főleg! Bár habzsolnak belőlünk, de kedvesek.

– Nem! Rosszabb, a női Romulus!

– Már mondtad ezt az ostobaságot. Az előbb meg is egyeztünk, hogy egyikünk sem tudja, ki az. Ha még Hófehérkét mondtál volna, hiszen heten vagyunk és törpék, annak talán értelme is lenne. Persze az is egyértelmű, hogy erről sem tudhatunk. Szóval, mi a fenyővizes, tobozkérgű tűlevelet hordasz itt össze?

– Most az egyszer tényleg veszélyben vagytok, hótalpakkal és síbotokkal mászik felfelé. Mindenáron törpefenyőt akar, vagy törpefenyő akar lenni!

– Nincs az a szél, vagy hómennyiség, amivel ki tudna fizetni bennünket, hogy egyikünket is a kezére adjuk!

– Nem fog kérdezni, ő egy ilyen gyökeres, alapító!

– Most mondtad, hogy valami, összevissza mászkáló emberről van szó, nem a lapítóról!

– Róla, és mégis gyökeres. Gyökeresen szereti a törpefenyőket!

– Mókus ő, és megesz bennünket?

– Dehogy, letöri az ágatokat. Úgy látom, virágcserép is van nála, kiás valamelyikőtöket és hazavisz.

– Mi heten vagyunk testvérek, mióta az eszünket tudjuk, várjuk a Hófehéret, ami itt is van velünk. Szoktál magad is úgy nevezni minket, Hófehérség a hét törpével. Ha az az imbolygó annyira akar, miért nem ver gyökeret? Olyan ostoba dolog gyökértelenül ide-oda lófrálni a vakvilágba.

– Öreg, az a helyzet, hogy az emberek, akikből néha látunk egyet-egyet – sajnos fejszével és fűrésszel a kezükben –, fogyatékkal jöttek a világra, nincsen gyökerük, összevissza mászkálnak. Bár a mókusnak, medvének és a farkasnak sincs, ezek ilyen szerencsétlenek…

– Vén boróka, az előbb azt mondtad, hogy ez a feljövő nagyon szeretne gyökereket. Mi itt olyan jól megvagyunk, szeretjük a fagyot, a havat, egymást. Kimondottan kedveljük a süvítő jeges szelet, mikor káprázik a tiszta ég a csillagoktól, és a téli éjszakában világosabb van, mint délután. Egy szó, mint száz, te magasabb vagy, szólhatnál a fagynak, gyökereztesse oda.

– Nálam magasabban van a lucfenyő, neki is szólhatok.

A többi eddig hallgatott. Sohasem gondolta volna az öreg törpefenyő, hogy egyszerre is tudnak beszélni, mintegy előre betanított szöveget. Időnként azon is elcsodálkozott, hogy ő maga tud beszélni a borókával, vagy, hogy a társai is tudnak, de ezen a megrázkódtatáson túltette magát. S ím, megszólalt a hat egyszerre:

– Ne fagyasszátok oda, hadd jöjjön fel a tetőre! Lássa, milyen itt az élet – ne csak úgy, elméleti szólamok mögül, hanem – a valóságban. Tegyetek róla széllel és faggyal konzultálás után, hogy kutya hideg legyen és szörnyű szél – még nekünk is ártóan kellemetlen –, lehetőleg ne csak essen, de zuhogjon a hó! Kérjétek meg a zimankót, hogy ijesztően visítson! Tájolja úgy el, hogy a hó alatt, havon kívül, semmit ne találjon – talán jeget –, aztán örüljön, hogy hazánkból eltűnhet, életünk zaklatása nélkül, és minket gyökeresen hagyva, egyáltalán visszatalál az emberi világba, amiről elképzelésünk sincs, hogy milyen, de őszintén megvallva, nem is érdekel. Végigbakancsolják lakhelyüket, zavartalanul megengedik maguknak, hogy amikor kedvük szottyan, kivágjanak, vagy kiássanak. Nem hiszem, hogy szót tudnánk érteni vele, legjobb lesz, ha az elemekre bízzuk a helyzet megoldását. Gondoljuk, neki is jobb ott lenn, nekünk meg csak itt fent jó.

– Jól beszéltek, ifjak!

– Jól beszélsz, öreg! Teszem hát a dolgom – hajolt meg előttük viccesen a boróka.