Csúcsnevelde

– Pá, kedves szomszédasszony, már megint olyan gondterhelt az arca. Eddig magáról példát vettem, a nyugalom mintaképe volt, mi történt, hogy így összeroppant?

– Ne is mondja, szomszédasszony! Nagyon elkanászosodott a lányunk. Szereztem neki iskola utánra munkát, könnyűt és jól fizetőt. Ládákat kell le- és felrakodnia. Képzelje, mit csinált! Vett egy kutyát!

– Mit!? Egy kutyát? A maguk engedélye nélkül?

– Nem jól fogalmaz, a mi tiltásunk ellenére! Szóba sem jöhet, hogy lakásunkba valaha is kutya keveredjen, még az udvarba sem! Ezt tisztáztuk vele. Erre ő mit csinál? Vásárol magának egy kutyát – sziszegte önmagából kikelve a vaskosabbik hölgy. – Nem tudom, mit akarnak ezek a mai fiatalok. A mi fiatalkorunkban dúlt a hippi éra, akartuk, vagy nem, nyomtuk magunkba a kábítószert, és hetente elszöktünk otthonról. Felelőtlen szüleink olyanok voltak, mint a vadidegenek. Meg sem próbálkoztak a nevelésünkkel.

Azon már magában sem gondolkodott el, ha próbálkoztak volna, sem lett volna kit, de úgy meg volt győződve igazáról, hogy zavartalanul folytatta:

– Ilyen felelőtlen szülői magatartással mögöttünk, emberek lettünk, nem is akármilyenek! Maguk is, mi is. szépen és jól élünk, karriert csináltunk. Családjaink és gyerekeink vannak, akiket tisztességre és az emberi élet nehézségeinek leküzdésére nevelünk, legelsősorban szófogadásra. Mit kezdjek ezzel a lánnyal?

– Megtenné, hogy átnéz a vállam felett az udvarunkba? – suttogja csendesen a beesett arcú, barna hajú nő.

– Fantasztikus, a maguk izgő-mozgó fia úgy áll ott, mint egy szobor! Tényleg, hol volt? Fél éve nem láttam.

– A nagyapám mesélte, hogy az ő korában az ifjakat, akiknek valamirevaló neveltetést szántak, intézetbe adták. Mi is kerestünk egy intézetet, és látja, milyen szófogadó ember lett belőle?

– Miért küldték intézetbe?

– Már 13 éves a fiúnk, és kisgyerek kora óta nem tudott leszokni, hogy anyunak és apunak nevezzen bennünket, sőt bőgve akarja átölelni az apját, pedig ha valami, akkor a homoszexualitás igen messze áll a férjemtől. Három éves korában letisztáztuk, hogy az apját uramnak, engem asszonyomnak hív, és ha valamire utasítjuk, arra "igen, uram", "igen, asszonyom" a válasz, semmi esetre sem "jó, anyu", "rendben, apu". Azt is elmagyaráztuk, hogy olyan dolog a világon, amiért sírva lehet fakadni, nem létezik, ugyanis férfi, már 13 éves! A férjem megparancsolta neki, keressen munkát iskola utánra. Lusta ember! Ehhez méltón talált is egy háromórás, könnyű, lötyögő – inkább szórakozást, mint valódi, férfihez illő – tevékenységet. Az apja megparancsolta, keressen tisztességes munkát, ami – az iskolai és tanulási időt leszámítva, az alváson kívül – az egész napját kitölti, úgy ahogy egy férfihez illik. Képzelje, elkezdett zokogni és átölelte a… – nem is szeretem mondani, olyan gusztustalan –, az apja derekát, hogy „apu, apu”. A papa alig tudta két kezével magáról lefejteni, és annyit mondott, ha még egyszer ilyet csinál, feljelenti szexuális zaklatásért! Néhány napig bírta csak, és – valami korábban elfojtott, előlünk eltitkolt gonoszsággal – az apja parancsa ellenére, nem állt vigyázzállásba, nem mondta, hogy "igen, uram", hanem letérdelt elé, átölelte a lábát és elkezdte puszilgatni, hogy „apu, apu”. Tudja, a távol keletiekről mesélik, hogy ilyen undorító dolgot csinálnak a beosztottak főnökeikkel. Ekkor nyúlt a férjem a kagylóért, felhívta a nevelőotthont, rövid tanácskozás után a rehabilitáció idejét hat hónapban állapították meg. Három napja jött haza. Most azt mondta neki a férjem, hogy nekünk, hazájának és a nevelőotthonnak egy-egy órányi mozdulatlan vigyázzállással tisztelegjen, megköszönve a számára felmérhetetlen lehetőségeket és rengeteg jót, amit kap! Csak azért, mert a fiúnk, még öt évig megengedjük, hogy itt lakjon velünk.

– Hát, szomszédasszony, nagyon elgondolkodtatott; ezzel a kutyás dologgal a lányom betette az ajtót! Előfordult azelőtt is, hogy akár öt percet is késett! Gondolja el, egy olyan világban, amikor bármi megtörténhet; de nem ez a lényeg, ha a szülő azt mondja, ekkorra hazajössz, hamarabb lehet, de később nem! Bár nagyon idegesített, amit elmesélt, igencsak gondolkodóba ejtett. Ha hazajön a férjem, megbeszéljük, valószínűleg követni fogjuk példájukat. Addig kell meglépni egy lépést, amíg nem késő és nem lesz még gonoszabb! Elvárásunk, hogy ember legyen belőle! Tizennégy évesen ezt már felfoghatná. Négy év múlva kezdődik az élet, addig még mi is helyet biztosítunk neki. A minimális elvárásunk a hála és parancsaink teljesítése. Olyan gonosz dolognak tekintik ezt a mai gyerekek, pedig a szülő parancsának teljesítése az életre készít fel, ráadásul a szülő soha nem rosszindulatból adja a parancsokat!

Itt a kövér szomszédasszony, átmeneti amnéziát indukált önnön magának, mintegy törölve az összes agysejtjéből, hogy ebben az életkorban az egyedüli életcélja a szülei jobbító tanácsainak semmibe vétele volt, és elemi energiákat szabadított fel annak érdekében, hogy lilára színezze kesergőn bosszankodó szüleinek, kidagadt homlokerekkel domborított, gutaütés közeli fejét.

A férje megérkezett, a határozathozatalig talán negyedóra válhatott köddé.

A férfi, fekete színű telefonkagylója után nyúlt és tárcsázott

– Igen, kérem, mi vagyunk a "Neveljünk gyermekünkből embert" alapítvány.

– Nézze, az a helyzet, hogy a lányunk egyszerűen nem azt csinálja, amit mondunk, képes perceket késni, és vett magának egy kutyát.

– Átérezve fájdalmukat, fél évet tudnék javasolni, ha gondolják, lehet egy év is. Garantáljuk, hogy utána soha többé nem vonja kétségbe a szülői autoritást, sőt semmi egyéb hatalmi tényező parancsát. Nagyon-nagyon ritkán, úgy tízezerből egy. Ilyenkor, ingyenesen biztosítunk még fél, vagy egy év további tisztességre nevelést. Száz százalék a megjavulás!

– Sokba kerül ez, uram?

– Asszonyomnak szólítson, kérem! – válaszolta az öblös hangú – kiképző őrmester szófordulatokat használó – személy. – Nem kerül sokba! Az összeget, ha megadja az e-mail címét, egy percen belül olvashatja is. Döntésük után, akár már holnap hozhatják a kis nyavalyást.

– Szerintem ne halogassuk a dolgot, kiveszek holnap néhány szabad órát, és már viszem is a lányt.

– Rendben van, legalább nyugton leszünk, ő meg tisztességet tanul – felelte a terebélyes feleség. – Majd beszéld meg a nevelőkkel, hogy a helyzet nagyon súlyos, olyan is előfordult már, hogy kértem egy pohár vizet és úgy tett, mintha nem hallaná!

Reggel indultak. Viszolygott a leány, amikor meglátta a – semmi közepén, a filmekből börtönre, vagy fegyenctelepre emlékeztető –, szögesdróttal és fegyveres őrtornyokkal körülvett területet, már mukkanni sem mert. Kiszálltak a kocsiból. Egy meghatározhatatlan nemű egyenruhás átvette az apától, mint egy leltári tárgyat.

– Uram, fél év múlva jöhet a lányáért. Ha megérdemli, kéthavonta meglátogathatják, ám ha a viselkedése nem teszi lehetővé, akkor nem zavarjuk magukat.

Még hatan érkeztek ugyanabban az időpontban. Mindenkire jutott egy-egy egyenruhás férfi, vagy nő, és dobhártyáikba, zéró milliméter távolságból ordították, hogy mocskos anyaszomorító disznó, aki a társadalom réme, és tönkre fogja tenni az egész emberiséget.

Egy satnya tíz éves fiú sírva fakadt.

– Feküdj! Ötven fekvőtámasz!

– Elnézést kérek, én nem tudok ötven fekvőtámaszt lenyomni!

– Akkor beszélsz, mikor kérdezünk! – üvöltötte a smasszer. – Ez mindenkire vonatkozik: egymással sem társaloghattok soha! – nyomatékosította. – Hetvenöt lesz a fekvőtámasz!

A fiúval, majdnem a belehalás határáig kényszerítve, végigcsináltatták. Zokogott!

Azon túl, hogy legszívesebben ott helyben öngyilkosak lettek volna, mindenki elgondolkodott.

Beterelték őket egy terembe, már nem szólalt meg senki. A futólépésben elől haladó csak attól rettegett, nehogy valami hibát kövessen el, hiszen itt elvárás, hogy az első másodperctől mindenki pontosan ismerje, mi a teendő.

– Leülni! – üvöltötte egy nevelőművész. – Kiosztom a házirendet, három órát adok, hogy mindenki megtanulja!

Tiszta erőből kezdtek el olvasni, miközben a nevelést magas szinten űzők, egymás között nevetgéltek. Két perc után, valamelyikük visszafordult és odavetette:

– Másfél óra eltelt.

Ettől a pillanattól, csak a címeket és alcímeket olvasták. Jó húsz perc után odaszóltak:

– Könyveket letenni, a három óra eltelt!

Valakire rámutatott, aki abban a pillanatban vigyázzállásba vágta magát.

– Hánykor van a takarodó?

– Jelentem, nyolckor, uram.

– Te! Hánykor van az ébresztő?

Ennek a gyereknek eltörött a szemüvege, nevelőművelés közben. Ha nyolckor van a takarodó, gondolta, hajnali négykor lehet az ébresztő.

– Négykor, uram!

– Ötven fekvőtámasz!

– Hánykor van az ébresztő?

Itt valami nagyon irreálisat kell mondani, gondolta az áldozat.

– Éjféli tizenkettőkor!

– Helyes! A nap egyetlen pontjában sem társaloghattok, soha! Arról teszünk, hogy egész nap legyen teendőtök! Takarodó után megmozdulni tilos! Az "ébresztő!" kiáltástól számított, három másodpercen belül a beágyazás és a felöltözés meglegyen! Érthető?

– Igen, uram! – mondták kórusban.

S ebben a magasztos szellemű nevelésben fél éven át, megtört, összezúzott lelkületű idegi sérülteket és a társadalomra veszélyes, eltorzított értékrendű embereket küldtek haza, akik, hogy alhassanak és ehessenek, valamint – nem utolsósorban –, a büntetést is elkerüljék, bármikor, bármire hajlandóak voltak. Véletlenül sem akartak visszakerülni egy ilyen “csúcsneveldébe”.

A kutyavásárlós, bűnöző leány fülébe egy életen át csengett a kulturálisan ordító, “jó szándékból” aljas nevelőjének cseppet sem dallamos hangja. "Egy szebb jövő érdekében tapossuk ki beleiteket, és zúzzuk apróra akaratotok lázadó morzsáját, hogy megmentsük a társadalmat tőletek, és titeket a társadalomtól."

Nem sikerült az akaratát porrá zúzni, mindösszesen a személyiségéből csináltak Quasimodót.