– Asszony, a rendelet értelmében
kötelesek vagyunk megtermelni saját energiaszükségletünket. Légy oly szíves,
hanyatt feküdni!
– Megtörtént!
– Na, most én is – a szokottól eltérően
– hanyatt fekszem. Ne mozogj, kérlek, nem szeretném, hogy az orrodba
illeszkedjék valamelyik lapát. Várj, most oldalra nyúlok, és behúzom a
szerkezetet. Tudod, mint állampolgár és jó hazafi, esetedben honleány – vagy mi
–, kutyakötelességed azonnal elaludni! Ugye szereted a vaníliás krémes fagyit?
Álmodj olyan szépet, amilyent csak te szeretnél álmodni, egy gyönyörű, halvány
rózsaszín, kettényitható, Woody Allen-fejformájú, habos vaníliás fagyit. Három,
kettő, egy, elalvás, start!
Ez meg is történt. Kilőttek, amúgy üres
nézőtér, fanfárokkal ide-oda menetelő katonáinak módján, parancs alá vető
masírozással, a kötelező alvás hajat borzoló versenypályájára. Mancika
csendesen fújdogált, Gábor a Richter-skála szerinti, kilences fokozat környékén
rezegtetett.
A bölcs állam energiaelőállításra
buzdította, sőt kötelezte a polgárokat, némi fizetés ellenében. A maga termelte
feszültségért csak valamivel kellett többet fizetniük, mint egy hétköznapi
erőmű-áram kilowattjáért, de ennél környezetbarátabb és takarékosabb módszer
nem létezett. Tudniillik, a nulla befektetéssel termelt energiáért fizettetni,
igen-igen okos gazdaságpolitikát folytató kormány képes csak. Azt, hogy ez
polgárainak a barackos bukta rózsaszín pirultjánál is hasznosabb, külön erre a
célra alakult optikus csoporttal, némi befolyást meresztő szemüveg dioptriáin
átlátással érték el. Sikeresen lelkes volt a fogadtatás!
Korábban, hét órában határozták meg a
felnőtt ember alvásszükségletét, bár egyesek kilenccel is álmatlanok voltak,
mások hat óra szunyókálást is sokallottak, most kötelezővé tették a napi kilencórás,
generáló alvást, szigorúan hanyattfekvő állapotban.
Kisebb méretű szélkerekeket szereltek az
ágy fölé, amelyeket lefekvés után, egy mozdulattal lehetett helyrebillenteni,
közvetlen az alvó orra és szája felé. Ezeket az inger fokozására sültkolbász-illattal
kezelték. Szigorú terápia után, mikor már mindenki képes volt valóban kilenc
órát aludni egyfolytában, hanyatt fekve, minden erőművet be lehetett zárni.
Reggelre a tározók dugig teltek elektromossággal, túlalvás esetén az alvók
hajszálai szerteszét radiáltak.
A háztartások legaktívabb energiatermelőit
– ezáltal a legvaskosabb befizetőket – évente egy darab, nulla vízfogyasztású,
energiatakarékos tevével jutalmazták, amit kötelező volt elfogadni. Záradékként
beiktatták, hogy a következő évben megtermelik a teve szerény, víztelen
takarmányozásának többletenergiáját, és befizetik annak költségeit, egy
fényesebb csokrú, 20-as égőkkel gyéren megvilágított, teveparkolókkal tűzdelt
utcájú, erőműmentes, önkéntesen termelt és fizetett, ingyen-energiájú szép
világért.
A két km/órás luxustevék elhalálozása
kapitális bűncselekménynek számít, már csak azért is, mert esetükben a fejre
szerelt, 24 órás energiageneráló szélkerekek surrognak, nem úgy, mint az
elkényelmesedett éjjel-heverők alig kilenc órás noszogatásra történő
kerékpörgetése.
Meg kell adni, a beszerelt szélérzékeny
Vracsek bogarak, amint a horkolás ereje a normában foglaltak alá zuhan,
maguktól akkora csípést adnak, hogy a lumpoló, álmában dolgozni nem akarót,
szorgos görgő horkolásra, energikus légkilövellésre serkentik. Forogjon a
kerék, forognia kell.
A leselejtezett tevék tevékenységét
pénzben ki lehet váltani, ám ha egy családtag elszabotálja a termelést, és
netán meghal, az elhalálozási adó – aminek bevezetése elkerülhetetlenné vált,
egy öntudatlan társadalomban – nem elégséges a hiba helyrehozására. Az életben
maradt társ vagy családtagok túlórában, ha ketten voltak, akkor 18 órás napi
horkolással, kötelesek a szabotőr büntetésének kifizetése mellett, a kimaradt
munkaegységet végighorkolni.
Egykor, árokpartokon fetrengő ősök nem
értenék utódaik vizesárokba bújását, hogy legalább a víz alatt, napi fél órát
ne kelljen horkolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése