Helyesbítés

– Nem győzök hálát adni Kopár kollégának, aki ehhez az áldott jó doktorhoz vezényelt. Évek óta csorog az oldalamra – esztergálás közben – a hűtőfolyadék télen, nyáron. Újabban már nyáron is zavar. Korábban, csak télen csinált bádogkongású páncélt a ruhámból, de elég volt ezekhez a nagy munkadarabokhoz hozzáereszteni, s ím, ő megtalálta a bajomat és a baj orvoslását is, Pitbull doktor személyében. Mondjátok, barátaim, mivel hálálhatnám meg? Sokan mesélnek teljes rémhíreket, vagy olyan, fantázia szülötte eszementségeket, hogy az orvosok esetleg pénzt fogadnának el, ami egy borsszemnyi prüszkölést okozó tisztességgel is kivágja az emberben a biztosítékot.

– Józsikám, akadnak, akik elfogadják – reszelte hangszálait, a bal alsó sarokból, durván objektív Lajcsi.

Jobb felső sarokban, korát meghazudtoló éleslátással, némi – cseppet sem kevés – tapasztalattal háta mögött, monoton darabossággal vetette oda Samu:

– Én még csak olyannal találkoztam, aki elfogadta.

Bal alsó sarokban, cingár, de határozott szeppenéssel merészelt csendes ellentmondásba bocsátkozni Tamás:

– Semmi nem fehér és fekete. Én már két egész orvossal találkoztam, akik nem fogadtak el semmit.

– Szerencsés fickó vagy – dünnyögte középpályás fekvőhelyéről egy kopasz fejű, borostás.

– Nagyon összezavartatok, emberek, én pénzt akkor sem adok, elveimmel ellenkezik. Tisztelem az orvost is, még el kell gondolkodnom, vajon mire lehetne nagyobb szüksége. Azt fontolgatom így magamban, hogy talán befőttes üvegek fedelét szorító, különböző méretű, asszonykájának igen hasznos, egy konyha nélkülözhetetlenjével lepem meg, még akkor is, ha a főnököm főnökének a főnöke a nő. Most, hogy megkaptam a gyógyír receptjét, és nem kell többet hát- és derékfájásokkal küzdenem, Pitbull doktornak is csinálok annyi befőttesüveg-szorítót, ahányat csak akar, ha meggyógyít. És meggyógyít, mert ez az aranyos, jóravaló, fehér köpenyes, vajszívű kaktusz megígérte. Hogy fog örülni az én kis drágám, aranyos Juliskám! Tudjátok, egész nap dolgozik, ott kint az üdülőtelepen, ahol Pitbull doktor is bálnavadász, vagy mi.

– Balneoterapeuta – morogta, mintegy magának, jobb felső sarkos.

– Azaz öreg, azaz. Egyúttal végre meg is látogathatom a feleségem. Tudjátok, a munkaideje rettenetes. Fél hatkor indul otthonról, és van úgy, hogy este nyolcra sem ér haza. Nagy, hatalmas felelősség rogyassza a vállát, a szobalányok főnöke!

– Szobalány a feleséged? – öblögette oda kerek fejű, borostás kopasz, nyugodt, plafont bámuló heveréssel.

– Dehogyis, kérlek szépen, dehogyis! Sokkal nagyobb ott a felelősség. Ő kapja a lecserélt ágyneműt és adja a tisztát.

– Mosodás?

– Ne viccelj, kérlek! Annál sokkal, de sokkal fontosabb beosztású, és rengeteget dolgozik.

– Hát azt meghiszem, az összes szállodából saját maga kell, begyűjtse azt a rengeteg szennyest, van mit dolgoznia.

– Este mindig azt mondja, hogy sötétpiros narancsokat lát szerte széjjel a lakásban. Ezzel rendesen meg tud hökkenteni, nem tudom, mikor láttam utoljára narancsot, és nem is szereti. Képzelhetitek, mennyit dolgozik!

– Még mindig nem értem, mit csinál a kedves feleséged...

– Mit csinálna? A szobalányok leviszik a szennyest és felviszik a tisztát. Eddig követhető?

Borostás arcú kopasz felült, hasra fordult, állát a takaróra fektette, és úgy nézett ki a fejéből, mint egy épp támadni készülő gepárd.

– Nem világos! Akkor mit dolgozik a feleséged egész nap? Ha jól értem, raktáros. Pakolja le-fel a polcokról a holmit?

– Nézd, kérlek, én sem bántottam a te feleségedet. Ő nem hordár! Látnád egy napját, és csinálnád végig, egyből megértenéd, milyen teher a felelősség. Ma végre beköszönök neki, ezt még soha nem tehettem meg. Én is délután négyig dolgozom, aztán hazamegyek, megfőzök, a lányommal kitakarítjuk a lakást. Igyekszünk a válláról levenni annyi terhet, amennyit bírunk. A munkából hazafelé menet bevásárolok. A nagymosásokra általában egy szál rózsát szokott adni.

– Te mosol?

– Ki mosson, ha az asszony egész nap húzza?

– Te is dolgozol, méghozzá nagyon nehéz munkát!

– Mi az akkora felelősséghez mérve!

– Te, öreg, mondd, mibe kerülne, ha mondjuk, 3 mm-rel kisebbre csinálnál valamit, vagy egy fél mm-rel nagyobbra?

– A fél mm-rel nagyobb, semmibe nem kerülne, egyszerűen leszedném. A 3 mm-rel kisebb, az húzós lenne, valószínűleg bakancsban és pizsamában tölteném az életem néhány évét, teljes ellátással, rácsok brácsája mögött és nem tubarózsák között.

Józsi letömegközlekedte magát az üdülőtelepre, és bejelentkezett Pitbull doktornál. Nagy meglepetésére a váróban senki sem volt éppen. Bekopogott, alig négypercnyi csend után valaki kiförmedt:

– Bújj be!

Sose szerette az orvosokat, le is kékült cseppet, de erőt vett magán.

– Tiszteletem, mélyen tisztelt – hogy is hívják – Pitbull doktor úr! Engem ide irányítottak, hogy maga az egyedüli, aki egészen biztosan elmulasztja a derék- és hátfájásomat. Azt hiszem, bordaközi idegzsábám van, de elfelejtettem, a doktor úr jobban tudja, fel is írta ide, ha el tetszene esetleg olvasni.

Pitbull doktor átvette a papírokat, lerakta az asztalra, Józsit tetőtől talpig végigmérte, közben hat kockacukrot pottyantott kihűlő félben levő kávéjába, és kavargatott, kavargatott, majd megszólalt.

– Mikor utalják ki magát?

– Úgy sejtem, holnap, vagy holnapután.

– Szerintem onnan már haza se menjen, jöhet nyugodtan, a tizennégy emeletből tizenhárom üres. Az egyiken van egy női és egy férfi kórterem, cakli-pakli négy beteggel. Ha akar, egy egész emeleten is lakhat.

– Megkérdezhetem, miből áll a gyógykezelés?

– A gyógykezelés, kérem, a gyógykezelésből áll, itt nincsenek kivételek, mindenki ugyanazt kapja!

– Elnézését kérem, a gyomorfekélyes és a gerincbántalmas is?

– Természetesen! Nem tudta, hogy ez az üdülőtelep tulajdonképpen csodaszer?

– Maga a telep?

– Ne cifrázzon, ne forgasson, nem szeretem az okoskodókat! A gyógyvíz és az iszap mindenre jók.

– A fészkes fenébe, ha én ezt tudom, soha nem mentem volna máshová, csak ide. Akkor tisztelettel, holnap, vagy holnapután jövök a beutalóval.

– Várom.

Felállt, hüvelykujjaival köpenye zsebeit jó szélesre tárta, majd egész udvariasan elbúcsúzott.

– Elnézést, még csak azt szeretném megkérdezni, tudja-e hol van a Barackvirág központ? A kedves feleségem szerint, itt mindenki ebben a szakzsargonban ismeri munkahelyét.

– A Barackvirágban dolgozik a neje?

– Ő a főnöknő, tetszik tudni.

– Á, ismerem Juliskát. Itt a velünk szemben levő épület földszintjén találja, vagy nem. Na, viszontlátásra, amint látja, rengeteg dolgom van, várnak a betegek, mind a négy, és a hobbim. Szeretek unatkozni a rendelőmben! Hanyatt döntöm magam a széken, lábaimat az asztalra rakom, és amíg fel nem borulok, alszom. Olyan az, mint egy ébresztő óra, egy fajta ciklicitással csinálja, be is állítja a bioritmusomat. Sok szerencsét, viszlát!

Józsi boldogan nyugtázta, hogy fontos, felelősségteljes munkát végző asszonyát ilyen magas helyeken is keresztnévről ismerik.

Átsétált, benyitott és az első, meglepően unottan ásítozó, sokkal inkább manöken, mint szorgos kétkezi alkalmazott benyomását keltő ifjú hölgyet megszólította.

– Csókolom a kezeit, Rapocsnét keresem.

– Most éppen nem lehetséges, uram, itt van a kedves férje.

– Jaj, de boldog vagyok! Ennyit mesélt a drága, hogy már az első ránézésre leesik a tantusz?

– Uram, nincsenek magának pszichiátriai gondjai?

– Dehogyis kedves, csak boldog vagyok. Szeretem, hogy elsőre világos, Rapocsné férje bent van.

A manöken alkatú, pingpong labda nagyságúra nőtt pupillákkal nézett, másfél cm-es szempilláival nagyokat pislogott, majd megjegyezte:

– Gyönyörű pár!

– Ó, köszönöm!

– Nem tudom, mit köszön, én a kedves Rapocsnéről beszélek. A drága férje minden nap négy, öt órát itt tölt. Ott az a hátsó szoba csak és kizárólag az övéké. Tudja, a munka itt általában 20-30 perc naponta, valahogy el kell ütni az időt, és az igazgató úr, aki valamilyen kegy következtében Rapocsné lánykori nevét engedi használni – azért nem dr. Tipicsiné –, csak úgy dúskál a szabadidőben. Aztán 20 év házasság után is, csak úgy dúl a szerelem közöttük. Ahogy meglátják egymást, szikráznak, és már robognak is abba a szobába, kiteszik a "belépni tilos" táblát. Mi sem zavarjuk őket, nekünk is megvannak a magunk szobái itt, a vőlegényeinkkel, ez a Rapocsné nagyon rendes. Látja, köztünk egy sincs, aki ne akarna férjhez menni. Ostobaság a házasság bagatellizálása, meg hogy a hűség egyszer majd megszűnik, a szeretet ellanyhul, meg ilyenek. Csak etetik az ember lányát, hogy ijedjen meg, és ne akarjon férjhez menni. Na, itt van ő, eleven példának, tetszik látni!... Most dolgom van, megjött a vőlegényem. Kitesszük a szobára a "ne zavarjanak" táblát. Ég önnel!

Józsi megszédült, lerogyott egy székre és a világ miszlikre – apró darabokra – omlott, porhanyósan, mint a frissen sütött omlós sütemény. Csak ült, és a gutaütés meg a szélhűdés lassú távolodása után, rozogán inogva kiszédelgett a buszmegállóig, és haza tömegközlekedte magát úgy, ahogy világéletében tette mindig, mindenhova.

A lépcsőn, a korlátra támaszkodva taszította fel magát lakásába, és bement. Ledobta a holmiját, cipőstől végigvágta magát nappalijának heverőjén.

– Szia, papa – jelent meg a lánya –, ideje lenne nekifognod főzni, a mosnivalót előkészítettem. Én már nem takarítok, tegnap rendesen kisuvickoltam a rám eső részt. A konyha, az előszoba és a nappali viszont a disznóólnál is mocskosabbak, neki lehetne állni.

Józsi felállt, leánykája arcát megsimogatta, bal kézzel, jobb arcát megtámasztotta, és vaskos, görcsösre dolgozott, kemény jobb kezét nekiindította egy pofon kilövésére, amit csak valami belső szívmelegség hatására rántott vissza az utolsó pillanatban. Tapsolt egy akkorát kislánya orra előtt, hogy a falon levő festmények egyenként nyújtották be kegyelmi kérvényüket.

– Nórika, mától az ékszerteknős, az aranyhal és a papagáj az úr a háznál, rögtön őket követem én.

– Na de, papa, és velem mi van?

– Te következel utánunk.

– És a mama?

– A mama itt fog aludni, mindennap nyolc órát, ahogy szokott. Emlékszel, mennyit meséltem, sőt a mami még többet a megismerkedésünkről?

– Jaj, papa, csodálatos az a történet, sosem felejtem el. Te vagy a minta!

– Igen, eddig fél marha voltam, ma egész lettem, aztán megint fél, mert az első fél marhaságom elmúlott. Tudod, kislányom, mikor a vágóhídi második emeletről az a fél marha kizuhant a kedves anyukád elé, és én – puszta imponálási vágyból – fogtam és visszadobtam, egyetlen csuklómozdulattal, be az ablakon, hogy rögtön horgára akadt vissza, anyád elolvadt, és hozzám jött. Most megyek a vágóhídhoz – csak 20 év telt el még –, megkeresem azt a nyamvadt marhát, a másik felet, tudod, kislányom. Tuti megvan még! Visszahajítom az útra, köszönöm, nem kell, legyen a másé!

Józsi csendesen felöltözött, szétcigarettázta – amúgy nem dohányosként – a lakást, szotyolázott. Mikor már majdnem bokáig járt a mocsokban, elindult lerendezni marhaságának minden felét.