Egy szelet nagyonfájás

Erika emlékére

A tetőről pöttöm patak benyomását keltette a szebb napjaiban jókora folyó. Fátyolszerű, keskeny semmiségnek tűnt a vízesés is. A két alagút közti megállóban egy alpinista teli torokból kiáltotta a magasból a köszöntőt. A szorosan zárt völgykatlan ölében dajkált menedékháznál nem sokan cihelődtek le.
A két sportos külsejű barát szakadtra koptatott farmere, most tényleg sziklákkal találkozott. Sátorverésre legalkalmasabbnak, mindjárt a vízeséssel szembeni hely tűnt a híd lábánál. Már majdnem el is készültek, amikor a kisebbiknek beugrott, hogy egy kiadósabb eső után, látta már a síneken is hömpölyögni a mindent megfojtani vágyó folyót.
Cókmókjuk összeszedés után átbandukoltak a hídon, és a gyökerekkel benőtt, természet alkotta lépcsőn felsétáltak a menedékház elé, ott telepedtek. Meszes szürkeséggel meredt rájuk a két fal. A lelógó, foghíjas vaslépcsőn kisebb akrobatamutatvánnyal, egy jó ösvénynél alig szélesebb, pamacsnyi helyre letáboroztak, úgy három méterrel a folyó fölé.
Sok kis ember jó helyen is elfér, igazi fordított alapelv, még akkor is, ha nem voltak kicsik, de azt hiszem talán jók igen... Egy másik odalebbentett sátorcsodája mellé telepedtek. Bőven maradt szabad hely, talán egy félnégyzetméter, vagy még több!

Kipakoltak, bepakoltak, berendezkedtek. Négy nap, a dübörgő vonatfüttyök karjában valódi gyönyör. Nem sok pénzük volt ugyan, de alaposan felpakoltak. Egyikük hátizsákja, a hálóholmin kívül csak élelmet tárolt, a másik batyu, a négy napi tüzes vizet, két nagy üveg vodkaformában. Az egyik túszul ejtett üveget mindjárt az elején jelentősen megrövidítették. Ez magasra dobta hangulatuk csokornyakkendőbe bujtatott fokmérőjét. A szomszédok meggylikőrrel próbálkoztak, igen kis sikerrel.

Aznap hamar leszakadt az este, és jó nagy szeműre sikeredett. Másnap pókhálómentesen virradt. Idegedző, barlangvizes fagyos fürdővétel történt, természetesen az ivóvizet is a tisztábbnál tisztább minőségben jelentette. Elpirult bőrű, sült szalonnáik gyors eltüntetése után nekivágtak a vágatoknak. Mind a két oldal tele volt velük. Fejjel előre csúsztak a szűk üregekből még szorosabbakba.
Délutánra hagyták a sziklák alatti jól kiépítettet, a mindenkinek valót, amin csupán végigsétáltak. Jól megvakaróztak, és enyhén megpiszkált orosz vodkásan ismételten átmentek a túlparti sáv tucatnyi barlangjába.
Megint sült egy nagy adag szalonna, amire kórusban mondták, hogy „Á”, és beejtették "szép komoly" magukba. Igazi, gyorsan ható, mélységes horkolású alvás következett, s fürdőzés álmodása közben vizes vizekre találtak. Úszott a lak, nem is kicsikét. Kimásztak, bár maradtak volna még, de nem lehetett. Az eső elvonultáig a bogárbújta, fedett teraszra mentek.
Szégyellős végek rózsáját lopták le, székek formájában, csuromvizes, hosszú hajú fák alá. Elállt az eső, de a fahajtincsek göndör uszályától, kemény zuhanyalvás sikeredett csupán. A vodka sem segített, elúszott szegény utolsó üres üveg is, s az ijesztően korai hajnal az éjszaka fekete tüllruháját ledobó világosba derült. Kaktusztövises, szurkáló ébresztéssel visított a vonat.
Ketten fát gyűjteni, tábortüzet rakni százszor könnyű, de a vendégek érkezése után alámerültek, és megszűntek barlangot járni. Pancsoltak úszás helyett, nézték a kitaposott semmit, s már csak a visszautat várták. Mert jobb ketten vadont járni, mint sokaktól bezsongani.

Véget ért a csend nótája, az erdőt, fát sziklát, bokrot bozótot, barlangot, folyót, patakot elnyomorítón harsogás, napok gyönyörét ordította szét.
Egy zakatoló vonat fütyült, érkezett, majd elindult és ment. Letépte a görcsteleneket, emlékükben egy életre sejtjeikbe égette, nem nyitható kóddal, fércelt sátrukat.

Jöttek még vonatok, mentek buszok, lobogtak sörények és égtek piros blúzok. Azok is maradtak helyükre rendelve, ott benn a sejtekben.

Milyen gerinces volt a gerinc a túlparton, amin harmadnap eltévedtek, leintettek a magasból egy ormon logó hegymászónak. Turistajelzések hiányában, térbecslés után visszacsinálták volna az ereszkedőt, hisz a táv felénél is alig voltak, de egy 80 százalékos lejtőn, a későnyári lesiklásban, megfordulásról szó sem lehetett.

A törpe állomás kéményével szemben kapaszkodtak egy fába, ahonnan már valóban sziklafalon kellett leereszkedni a sínekig.

Az idő kimosta üvegeik vodkáját, az első gát után, mindketten egy-egy forgóba kerültek, és ősi palackposta pergő-forgó kötelességtudattal hordják magukban mindazt, amit kell. Az egyik az elvetni valót, amiért szívesen felvágtattak volna a függőleges oldalon. A másikban valaki piros blúzában, már rég a boldogságban mosolyogva vár.
Csak neve és egy fájó emlék pörögnek ott. Ő lágy kiáltással fog vissza minden érte úszni vágyót. Majd eljön a révész! Nem kell vodka, sem zsivaj, hempergés, tábortűz, mutatja az utat, ha ott az idő.

Már mindent ismernek? Mindent, mi semmi a nagyon nagy egészhez! Ő nem fog késni a randevúról. Barna mosolyú halvacsorával várja majd a magast, a kisebbet és a szőkét.