A nagy kádláz

– Apám, mi, a sarki fény fuvolázta Bigber-völgy süvöltő szelének szorításában élő Grimpek, a szárnysuhogást is másképp halljuk, mint más. Ismernek még olyan embert, aki százhúsz éve lakik ugyanazon a helyen? Bár apró generációs törésekkel, de ükapámtól mostanáig, velem bezárólag, élünk itt. Remélem, csákánnyal kezemben folytatólagos családi egységben maradunk, törlés már a nagy láz első szellője odalebbentette az ükpapát a mindenki által jól ismert Dawson Citybe, ami egy metropolis.

Mesélték, közvetlen közelében talált is magának asszonyt. Végigbányászta az életét. Sajnos, aranyrücskök becézetlen semmiségét találta csupán, számtalan tonnányi megforgatott kőzet nyomán, de itthagyta a dédpapát. Asszonya, aki végül is ükmamám volt, a sebességkorlátokat be nem tartva hagyta faképnél.

Mily érdekes családunk menete, hiszen ugyanez a képlet. Látja, ott fent, a nyárközép utáni holdat? Ahhoz hasonlóan rózsaszínű asszonyéletek bújtak ki bányászfeleségek kötelessége alól. Nemcsak őt, de nagyapámat magát is az első utód világra jötte után hagyták, hogy finoman fogalmazzak, egyedül érvényesülni. Bár mit  ért az asszonynép a bányászáshoz? Itt vannak McKenzie-k, biztos legalább annyian, mint a cityben, hiszen az öreg McKenzie és a Mrs., valamint három lányuk mellett nyolc szolgájuk is van. Képzelje, apám, egyszer náluk jártam, behívtak járvány idején, mert nem értenek a medvebajhoz. Mind tudjuk, hogy nem kell őket felébreszteni, esetleg el lehet bújni, megmerevedni, de a legbiztosabb a puskacsőből eresztett egyszeri ólombeöntés. Nos, ablakból kongott a hegy oldalára a visító üzenet, én csak tettem a dolgomat. Meggyógyítottam a medvekórtól az egész családot. Azóta a kórokozót, aki picurka négyföldnyi udvarukon fertőzött, szobadísznek használják fölöslegesen nagy lakásukban. Bezzeg nálunk, a kunyhókban esélye sem lenne egyetlen medvének sem, hiszen sziklaoldalakba vájtuk őket. Nos, megmondom, apám, akkor, azon a délutánon, fél óra alatt Miss Jennifer megtanított olvasni. Nem tudok úgy, mint ő, de három perc alatt általában kisilabizálok egy szót. Ha egy szöveget már olvastam, egész tűrhetően sikerül másodjára. Tény, hogy nincs túl sok olvasnivalónk, de egy érdekes könyvet találtam az Orps-kanyonbéli kalyibájában, törvénykönyv néven. Nem tudom pontosan, mit jelent, a törvény szót végképp nehezen értelmezem. Apám, ha még emlékszik valamire, majd világosítson fel. Van itt egy érdekes passzus, aminek értelmében megtöröm a százhúsz éves lázunkat, és elmegyek olyan vidékekre, ahol ez a szabályozó akármi kötelező. Képzelje, papa, van, ahol azt, ami nekünk rút kötelesség horgászás közben, mert ugye enni kell, ez a törvény nevű izé erőszakolja az emberekre. Mi hetente többször is megfürdünk, hacsak nincs befagyva a tó halászás közben, de emlékezzen a múlt fogásra, amikor majdnem elvesztettük a zsineget. Aranyat ért a szó szoros értelmében, a derekamra kötöttem a kettészakadt horgászhúrt, mikor egy iszonyatos hal, maga is látta végül is, elkezdett húzni lefelé. Ha a fáradozásaim után evezőt nem nyújt, most ő fogott volna embert, de végül halsültünkké lett.

– Sokat beszélsz, fiú, mit akarsz?

– Apám, én veszek egy fürdőkádat.

– Mit????

– Tudja, ez olyan rongyrázós, mint a McKenzie luxusmicsodája. Vezetékből eresztik bele a vizet és lubickolnak, pedig ha valami nagyon ronda dolog, az a kéretlen vizesedés. Önként ezt soha nem csinálnám. Mondja, apám, maga szerint mennyibe kerülhet egy ilyen?

– Nézd, fiam, elsősorban még az életemben nem láttam hasonlót sem, de ha ilyen törvény van, akkor még talán egy sátrat is kellene venned, hogy felverd egy nagyobbacska város szélén. Mondjuk, három-négyezer lakosúra gondolok. Az évi egyszeri fürdésért kérhetnél akár tíz dollárt is, az mindjárt harminc-negyvenezer.

Rögtön eltemetném az összes bányámat, még az aranyamat is. Ne kapkodj a pisztolyodért, fiam! Nincs, csak három mákszemnyi, azt is odafalaztam a nagy hegybe, akkorák csupán, mint az a medvényi szikla amott. Megnyugodtál? Látom, nem…

– Apám, nekem is van kilenc hasonló, szavamat adom, hogy nem ölöm meg magát. Társuljunk, és vegyük meg a fürdőkádat!

– Rendben van, fiam, hol tartod a rögöket?

– Ott, a kunyhó mellett, betapasztottam őket sárral, hogy ne vegye észre, különben úgy járunk, mint az összes elődünk. Azért az ükpapa huszonhárom évéhez képest, a nagypapa hetvenkét éve egészen szép életkor. Maga már száznegyvenet is megérhetett volna, ha nem dobálózik… Bár szavamat adtam, bocsásson meg!

– Jól van, fiam, köszönöm az ötletet!

– Egyet kérek, apám – látom szemében az aranyásót –, ne álmomban durrantson le!

– Igen sok álmatlan éjszakád lesz, fiam! – sziszegte papa, aki a golyómentesítésének tudatában becammogott és lefeküdt. Ám annyi éven keresztül, mindössze azért volt végig lőszerük, mert a dédpapa egy hajórakománnyit hozatott magának, de korai ólommérgezéses elhalálozása miatt, mind megmaradt. Azóta azt használja a család, egymás, más és az állatok irtására. Enni is kell valamit két aranyásás között!

A fiú cselekedett. Reggel, a negyed négyig ellustálkodó, addig nyugodtan alvó öreg meg is jegyezte:

– Fiam, égzengést hallottam az éjjel, pedig nyárközéphez szokatlanul hűvös volt, alig mínusz tíz fok. Mit csináltál, te disznó!? Csak nem…

És szinte tépte a haját, mikor meglátta a szétkormozódott muníciós ládák darabjait. A fél hegyoldal leomlott a robbantáskor, több mint amit százhúsz év alatt kibányásztak. És csak nézte az óriási meddőhányót.

– Mivel csúzlizunk ezután? Te kurafi, még a nagyapám kapott egy levelet, most, hogy olvasni tudsz, nem ártana tolmácsolnod. Azt mondta, fontos lehet. Kapd és mondd!

– Apám, nem tudok olyan jól olvasni, ahhoz nekem egy hét is kell, hogy rendesen áttanulmányozzam, újabb hét, hogy el is olvassam. Úgy három hét múlva már tiszta képem lesz a tartalomról. Kérném, a puskáját és pisztolyait ürítse ki az ég felé! – szegezte rá mindkét forgópisztolyát.

– De hát, fiam, szavadat adtad!

– Persze, apám, amint kiüríti a fegyvereket, magam is megteszem!

Valamilyen irányba durrantak a csövek, mint jó fiú, a földbe eresztette fölöslegessé vált golyóbisait, amolyan természetes trágyának.

– Maga csak menjen bányászni, csináljon lajstromot. Három hét múlva tudatom a levél tartalmát, aztán megkérdezzük McKenzie-éket, mennyibe kerül a megvásárolnivaló – tudja, a fürdőkád –, amiért majdnem le-aranybányásztuk egymást. Az is előfordulhat, hogy az a néhány tonnányi rögöcske elég egy ilyen kincses dolog, meg egy luxus sátor vásárlására.

A fiú egy sátorban, magányra vágyó szerzetes gyanánt heverte át a rázuhanó, agysütő heteket. Az utolsó napra tényleg összerakta a levél mondanivalóját.

– Apám, a maga nagyapja talált egy aranyrögöt, nem ilyen kis mákszemnyit, mint a mieink, hanem igazit! Ott van velünk szemben!

– De fiam, az a Kendeby-hegy!

– Igen, négyéves munkával álcázta sziklabevonattal. Van még egy érdekes dolog! Azt írja, vége az aranyláznak már majdnem száz éve, mi meg itt ragadtunk. Olyan ostobaságokat is ír, hogy mindenkinek van fürdőkádja, képzelje, valami Amerikai Egyesült Államokhoz tartozunk. Bár ilyen jellegű meséket hallottam már, elsősorban magától, mert mással nem nagyon tartok kapcsolatot. Maga az apjától, ő is az övétől, és így tovább. De ami ennél ijesztőbb, számomra felfoghatatlan számú népek laknak szerteszét. Nem két-három ezresek, hanem sokkal többen. Matematikai képességeimet meghaladja még a megbecsülése is. Láttam már egy automobilt egyszer… Azt írja, majdnem mindenkinek van, és meggyőződésem, hogy az drágább a fürdőkádnál. Erre mit mond?

– Azt, fiam, hogy csóró emberek vagyunk, ágrólszakadtak… bányászósak. Valószínűleg az arany is devalválódott, igazi vesztesek lettünk a javából! Már csak lőszert kell valahonnan szereznünk. Már nincs miért lepuffantanunk egymást, hiszen maradunk itt Alaszkában. Felmegyünk északra, ahol nem fordít semmi a langymeleg, jeges tavakba, mert nem olvadnak ki.

– Egyetértek, apám, csak azt nem tudom megérteni, az évi egyszeri fürdésre miért kell mindenkinek fürdőkádat, sőt egy egész szobát vásárolni?  Mi meg úgyis csak ahhoz értünk, majd elbányászkodunk, csak egy asszonyfélét kell találnom. Tudja mit, a fürdőkád áráról már nem nagyon érdemes tárgyalni, majd említsük meg Mr. McKenzie-nek ezt a parányi aranykészletet. Talán hajlandó lesz feleségül adni hozzám a lányát. Nem szeretném, hogy megragadjon a Grimp-család menete. Ha befogadnának abba a nagy házba, úgy élhetnénk, mint ők. De mi fel akarunk menni nagyon északra, jobban szeretjük a szabad életet, és Jennifert is nagyon-nagyon szabaddá tenném. Hiszen ő csak egy dologra tudott megtanítani, de én még a medvenyúzásba is beavatnám.

Mr. McKenzie igen gálánsan állt a dolgokhoz.

– Felmentem hozzá, fiam, azt mondta, kiválaszthatod lányai közül, amelyiket akarod.

– Nekem Jennifer kell!

– Fogd és vidd, ad egy-egy huskyfogatot mind a kettőnknek, és annyi lőszert, amennyi felfér. Másra úgysincs szükségünk, hiszen Alaszka tele van ürességgel, ez majd kitölti a mi életünket is.

– Jennifer boldog lehet, mert ebből a világváros-méretű tömegiszonyatból elviszem az emberek közé. Olyan igazi vidékiéletet-élőkhöz, akikkel négyévente szoktunk találkozni. Nem lesz unalmas, és magam sem jutok arra a sorsra, mint a bányának vájt hasadékban lakó ember abban a kanyonban, Clementina nevű lányával. Azért a biztonság két férfit feltételez, velünk maradhat, papi. Üres idejében – az nem nagyon szokott lenni – majd Jennifer megtanítja olvasni. Itt a törvénykönyv, reggeltől estig forgathatja; abban az államban évente kötelező a fürdés olyan ostobáknak, akik ezt állandósították napi szintre, mintegy önként és dalolva.