Csukás Vilmos

Csukás Vilmos balladáját igen kevesen ismerik. Parasztgyerek volt ő, aprócska ablakú házuk homályos, sötét belsejében kendős édesanyját látja – akárhányszor becsukja a szemét –, amint a petróleumlámpa mellett kis Vilmosa jövőjén retteg.

Vilmos, valódi hazafihoz méltóan, nem csak beszélt, toporgott, vagy harsányan krákogott, hanem cselekedett is. Előbb pattintott fogalma is gyéres volt célországa acélrendszeréről, de talán ez így jobb is, akkor nem biztos, hogy bele mert volna vágni, mint zsilettpengével a mamutfenyő oldalába.

Vilmos nem szerette a pipacsszín bontakozó diktatúráját, és még Lenin mauzóleumba kerülése előtt, Garúzfalvából, az alsóvég algarúzi sorából, halk beszédűséget tettetve lépett be felbontónak, a friss lenini vezetésű pártba.

Okos gyerek volt, hamar megtanulta a bús keservű orosz balladákból és az általa megvezetett, őt elvtársnak gondolóktól előbb alap-, majd középfokon a nyelvet. Ennél feljebb soha nem jutott. Fehér foltok ezek a történelemben, még a történészek előtt is.

Rendkívüli önfegyelemmel – az otthon amúgy hadaró Vilinek nevezett hazafi –, szűkbeszédűséget mímelve rejtette nyelvtudásának hiányát. Ezek a család előtt is hiányos információk. Nehezére esett jellegzetesen alföldi, betyáros bajszát oroszra faragni, és névváltoztatással drága jó édesapja, Csukás József után igazodni. A neve így Józseffi (Visszajövökén) Dzsugásvili lett, egyszerű magyar fordításban, amit ő majdnem teljes egészében be is vállalt, hiszen a Dzsugásban megtaláljuk a Csukást és a Viliben ott rejtőzik a Vilmos.

Persze ha Dzsugásvilit Csukás Vilmosra vonatkoztatják, akkor igen nehéz helyzetbe kerül, mint mikor Andrej Andrejevics Andrejev egy este, gyertyája mellett a Komszomol szabályzatát – egyszemélyes bizottságban, önmagával értekezve és vitázva – fektette, barna, egyenetlen csíkú papírra. Bevillant neki, a Dzsugásviliben a Csukás Vilmos! Vilinek – a hős hazafinak –, ekkor kell először lépnie, hogy szigorú inkognitóját és rendszerellenességét álcázza. Ő, a legerőszakellenesebb, elképesztő önfeláldozással likvidálta szakállát fonogató, barázdált homlokú vetélytársát. Az első számú halála után, némely apró trükk csendes dallama mellett, megadóan vette kezébe az első ember szerepét. Egy hazafinak ez a dolga, különben nem tudja megbomlasztani az ellenséget.

Mindjárt a legelején összehozott egy néhány tízmilliós éhínséget, és éjszakákon át töprengett, rozsdás vasgolyót görgetve asztalán egyik kezéből a másikba, aminek a zaja ébren tartotta, a mozgás gondolatra serkentette. Már-már a feladás határán volt, mint mikor a hegyek a viharfelhőktől nem elválaszthatóak, úgy érezte, kötelessége örök inkognitóban maradni. De jött a nagy háború, amibe minden 16 évnél idősebbet, gyors iramban, a rendkívüli rendetlenséget rendnek álcázva küldött szerteszét. Jól megszervezte, hogy lehetőleg egy se térjen vissza elevenen. Ez a grandiózusnál is nagyobb – ma már egyértelműen hősiesen emberiség-védő – nemzetpolitikája, komoly siker volt. Ám becsúszott egy gikszer – győztek –, tehát több katonát nem volt módja a harctereken lelövetni. Így ez a békés, jóravaló, zenét, verset, focit kedvelő alsógarúzi – mindenki megvetésére számítva bár, de – becsülettel folytatta kötelességét, megalkotva az úgynevezett sűrűségtelenítő és átnevelő táborokat.

A sűrűségtelenítés volt a legkiemeltebb! Terve szerint, senki nem érkezhetett volna vissza, a nagy lyukú rostákon mindenkinek át kellett volna esni. Nagy mérföldkő, de csak részsiker volt ez is. Ekkor 1991 augusztusától sokkal korábban – peresztrojka, glasznoszty és minden egyéb ceremónikus plics-placs nélkül – fel akart mindent számolni. A hadsereget felaprózta, remélve egy erős külső támadást, ami ellen képtelenek hathatósan védekezni. Igazi hazájába, ami a szíve utolsó dobbanásáig benne lüktetett, hatvanezernyit leaprózott a gigantikus ország seregéből.

És akkor beütött az a borzalmas nap, amivel számolt, hiszen nem volt már tizenéves, de remélt még pár esztendőt, amikorra a kényszerűségből iránta drákói félelmet érző néppel már bármikor, bármit megszavaztathatott volna. Nem győzött bánatos, vödörnyi búkönnyeket hullatni a napi kivégzettekért, saját egészségét tönkretéve, hiszen felaprózta magát.

Ha nem hal meg, gyáva, pufajkátlan, lódent viselő egyenorvosainak tudása híján, épp másfél évvel későbbre tervezte a nagy "szirénfogó és hableány-habtalanító" dobást, ahol önmagát feláldozva, népével megszavaztatta volna előbb saját kivégzését, majd államuk megszüntetését, aztán minden állampolgár bölcsődés korúvá nyilvánítását. Nem lett volna szükség sem Nyikitára, sem Leonyidra, sem Alekszejre sem Jurijra, és végképp nem lett volna szükség Gorbacsovra.

Lett volna még ideje az utókort is – számtalanszor titkosított végrendeletekben – felvilágosítani önmaga veszedelmesen hősies, alsógarúzi Csukás Viliségéről.

A Csukás Vilmos név nemcsak hogy nem süllyedt volna örökre a történelem süllyesztőjébe, Dzsugásvilire változva – ami szintén eltűnt, mert ma már mindenki csak egy Sztalin nevű diktátorra emlékezik –, hanem jelképe lehetne a tenni akaróknak és valódi változtatást sürgetőknek.