Sejt-elem

A főkisasszony úgy gondolta, hogy valami mást eszik aznap, és a már kész gyümölcsleveses fazékkal kezében az ajtaja előtt körülnézett, hogy jól látja-e mindenki. Majd zutty, félkörbe terítve kiöntötte. Befelé menet megbánva tettét, már el is kezdte aktuális, menetrendszerű hisztériáját. A földről mégsem nyalhatta fel. Megengedtem volna neki, de ő ezt önmagára nézve lehetetlennek találta.

Ekkor a főnök, vagy csak egy nagyobb hangú, terpeszkedő, a negyed ezredmákszem területen gyomorkorgó baci felkiáltott:

 – Munkára fel, meló van, gyerekek! Ezt még az N az N-ediken ükunokám sem tudja befejezni. Micsoda élet, tele nehézségekkel. Elnézést, elköszönök, úgy érzem, osztódom...

Kettő lett belőle és a többiek is megkettőződtek, négyeződtek, tizenhatodozódtak. A munka billiomodik generációjának idejére, már csak ükpapáiknak ükpapái meséiből hallottak valamit, hogy azok további ezerszeres ükpapái valami felfoghatatlan kiszolgáltatottságról beszéltek, hiszen dologra ítéltettek.

 Ettek, osztódtak, ettek, osztódtak...

– Van ennek az életnek értelme? – kérdezte egy nagy kövér, a körülötte robotolóktól, akik egészen megéretlen sejtmembránnal recepciózták felvetését. De mielőtt sejtmagjaikhoz eljutott volna az információ lényegének súlya, a nagy kövér, bánatos burokrepedéssel osztódott.

Már annyian voltak, hogy talán egy mákkal teli befőttes üveget is megtöltenek, ha betuszkolják őket. És nagy kövérnél végleg elszakadt a történelmi háttérre tekintés. Ő volt az utolsó, akinek még derengő, leírhatatlanul sok nemzedék merengése, valahol a sok osztódáson át eljutott.

– Gyerekek – szólt egy soványka ifjú titán –, ti tán szeretitek a gyümölcslevest?

Körülötte egy kisebb, néhány milliárdos csoportocska értetlen szemeket meresztett.

– Miért, van más is, mint gyümölcsleves? – kérdezett vissza egy elaggó, aki a kérdés után azonnal kettőbe pattanva, két új egyeddé lett.

– Üdvözöllek benneteket, nagyon rendes ember volt az apátok.

A többiek is a meghökkenés mélykúti állapotából néztek a szédülő titánra, aki válaszát meg nem kapva nyögött búcsút a többieknek. Egy volt, kettő lett belőle.

 – Micsoda hülyeséget beszélt az a vakbuzgó! Tökfej volt az apátok! Tudjátok meg, a gyümölcslevesen kívül nincs élet!

Az a néhány milliárd, akik közben tíz, száz, majd ezermilliárdnyira duzzadtak, magukban lehülyézték a közben kettépattantat. Sőt pattanásai is többször szétpattantak. Papáját jól lemarházták, mert olyanokat kérdezett, mintha az osztódáson kívül lenne-e sejtmag.

– Jó, hogy megszabadultunk tőle – mondta a középplazma, aki gyors vénüléssel, nagy zabálás után maga is megoszlott.

Ekkor érkezett haza a hölgy férje, aki egy lapáttal előbb vödörbe föltakarította, majd némi fertőtlenítőt rájuk locsolva berekesztette a filozofálást.