Csobolyó(k)

Elmondhatatlanul szomjas vagyok. Olyan jól jönne egy flakon, flaska, csobolyó víz, vagy akármi. Kacsintson már végre rám valahonnan. Úgy érzem magam, mint mentőcsónakban hánykolódó – ha csak rá nem találnak –, a vízen szomjan haló hajótörött. Valaki épp erre lovagol, vagy csak képzelem a patkódobogást? Masnit kötöttem már a gondolataimra is? Á, dehogy, az én egyetlen, drága barátom zsokésapkában és napszemüveggel közeledik lován.

– Samukám, adj egy korty vizet, itt pusztulok szomjan! Mindig jó barátok voltunk, nemde? Ha telekortyolhatom magam, bőrdudába fújok, kedvedért eljátszom a nótádat.

– Nincsen nekem, csak egy kulacsom, barátom, ez a kettő itt. Melyiket adjam az egyből?

– Duplán látásom van, úgy érzem, lehet, hogy kettős hallásom is. Miért ne lehetne az a két kulacs egy, ha kilenclyukú híd is van? Add ide azt az egy kulacsot – amelyik nem kettő – a jobb oldaladról, hadd húzzam meg, amúgy férfiasan, mint csavarhúzó a csavart! De drága, jó barátom, ez szín üres és picike! Mi lenne, ha az egyetlen kulacsod másikjából is ihatnék?

– Nem lehet!

– De kár, akkor mégis csak végre ítéltettem. Rendes vagy, ez az egy csobolyód van mindössze, ez a kettő. Most menj és hagyj! Tudom, dolgod van, serénykedj, iparkodj, velem ne foglalkozz! Ne nézd az enyészetem!

– Ó, de fellengzősen fogalmazol, bratyó! Palacsintát csináltak belőled, úgy látom, kiszáradtál. Szeretném nézni, ahogy kiszikkadsz a napon, aztán majd segítek, bár ennél többet nem tudok, mert mind az egy kulacsomat – ezt a kettőt – felhasználtam. Amiben víz van, az nekem kell. Dörög az ég. Ez nem igaz, ilyen nincs! Most akkor mégsem döglesz szomjan? Teljesen csalódott vagyok, szerettem volna egy igazi csendéletet, ahogy csendesen nem élsz. Na, megyek a fészkes francba.

Szomjazó lefeküdt hanyatt, kitátotta a száját, és zuhogott bele a frissítő, kristálytisztán szennyezett esőömledék. Csak nyelt, nyelt, teleitta magát, felállt, körülnézett, tüdejébe szívta a levegő neki járó porcióját. Két kézzel mellkasát püfölve, Tarzan-üvöltéssel, sprintben elhagyta lován kocogó, egyetlen jó barátját. A kesely farára csapott, és odavetette.

– Semmi zujs! Nyomd meg a kulacsod, mind az egyet – abból a kettőből –, én más csárdákban fújom, mások nótáját.

– De azért haverok vagyunk, vagy nem?

– Hát persze! Persze, hogy nem.