2013. április 15., hétfő

Villanó, villamospótló villamosok...

A negyedik kitérőnél várakozunk. Egy cilinderes úriember, önzetlen mozdulattal húzza helyére a combközépig érő vasrácsot. Hideg van a villamosban, eleve ajtó nélkül gyártották. A konflisokon sincs ajtó, de a lóvasúthoz képest is hatalmas előrelépés, hogy nem zuhog be, csak oldalról az eső meg hó. Fedett, jó sokan felférünk.
 Egy bukjelszoknyás nő üldögél az ablak alatt, valószínűleg áldja jó sorsát, hogy ilyen olcsón és hatékonyan meg tudja oldani a közlekedést. A vasutas, pontosabban villamospilóta, tíz-tizenkét órás álldogálásra ítéltetett. Nemhogy fülkét nem csináltak neki, de még egy széke sincs. Egyáltalán, hová gondolunk? A munkavégzés alatt üldögélni eget verő aljasságnak számít, és aki megteszi, azt bűne mértékének megfelelő, rozsdás jutalommal még aznap repítik ki a munkahelyéről.
Ezért, vagy másért, a zömmel zömök, hordó alkatú, bajszos villamosvezetők, nagyon tudnak állni kurblijuk előtt, és a váltónál üldögélve talán felsejlik bennük – az utasokban mindenképpen – a párhuzamos sínpárok lehetetlen lehetősége. Ugyan ki fizetne annyi pénzt, mikor így is olyan gyors és kényelmes a közlekedés? Nagyon ritkán kell negyedóránál többet várakozni!
Egy kedves nővér, fityulával a fején álldogál a tizennégy emberrel dugig töltött szerelvény legelején, rögtön a tekergető ember mögött. Halkan beszélgetnek, mások jegyzeteiket igazítják helyre és még mérgelődnek is, ha túl hamar jön az a zöldes színű szembe-szerelvény, ami a terelőpályán megkerüli őket. Megáll, az utasok leszállnak, mások fel, és bár a várakozó villamos már rég indulhatna – szétdurrannánk, ha helyünkben volnánk, mert most ott utazunk olyan hozzáállással, mint akkoriban –, de nem indul, amíg a szemből érkezővel tisztességes és szabályszerű egyen-micisapkájukon szalutálva nem köszöntik egymást.
Bizony, egyenruhájuk van, és ha mást nem is, de a tiszti sapkához hasonlót mindig a fejükön kötelesek viselni. Még néhány kitérő után, a végállomás fordulójánál, ugyanarra a sínpárra visszajutva indulnak ellentétes irányba. A cilinderes úriember közben leszállt és egy borostás, kopott zakójú könyvelő vette át a helyét. Kérem szépen, a könyvelőkről messziről le lehet olvasni foglalkozásukat. Hátranyúlt, és a beragadt ajtót egy mozdulattal, nagy ügyetlenül behúzta. Mégiscsak gondoskodott a benn szorongó, már-már tömegről. A villamosnak közben nemcsak ajtaja, de egykurblis, szigorított vezetőrekesze lett, amiben a vezető mozdulni ugyan nem tudott, de csúcsforgalomban az utasok nem préselték a szélvédőre.
A Sas-palota előtt még egészen másképp nézett ki minden, a Körös-part oldalán végig bérházak sorakoztak. Én visszaépíteném őket, de senki sem kérdez, épp nézem, amint az elméletileg automatikus váltó sohasem teszi a dolgát. A vezető hölgyike lepattan a válláig érő feszítővassal, és két kézzel, erőből, hogy majd megszakad, fordítja helyére a Szent László hídon át vezető irányba a váltót. Ellenkező esetben, menthetetlenül Ősi irányába fordulna, az pedig nem az ő reszortja, hanem a kettesé.
Büszke volt magára a kis hölgy, mert az egyes járat az igazi villamos, a Nagyállomásig megy, kérem, és onnan fordult a Decebal néven ismeretes másik híd – vaj’ mi lehetett eredeti neve – felé. A hídon át csilingelt még egy picit, emlékeznie kellett a kitérős világra – ami persze a hármas vonalon végig megmaradt –, különben frontálisan ütközött volna a Velencébe száguldó kettessel. Mikor az tovább csörömpölt, ő is lehúzott a partig. Csak annyiban irigyelte a kettes vonalat, hogy szerinte azok a piros szerelvények – alig harminc éves múltra visszatekintve –, vadi újak és nagyon, de nagyon luxus jellegűek voltak. Aztán elmosolyodott, mert rádöbbent, hogy ő is ugyanolyan villamost vezet.
Bár a hármas vonalon megmaradt a kétkurblis, egyvagonos, pótkocsi nélküli kis pirosok néhány darabja, de a nyikorgós ajtósak őket is lecserélték. Viszont az ősrégi, szabados, száz év garanciával gyártott, csak látszólag szétesni készülő, Püspökibe járók vonalát orvul felszedték. Közben leraktak egy, az Olaszi temető mellett, a központ felé leszáguldó pályát, és lassan követhetetlenné vált, hogy tulajdonképpen melyik hányas... Persze, nem létezett olyan professzionális váradi, aki ne tudta volna, és az ajtók elkezdtek gombnyomásra zárni, mint a selejt elő-Trabantok bármely hi-tech ajtaja.
Egy brutális 1975-ös kora estén, a sétáló utcáról felszedték a síneket. Sárga, iszonyatosan “ultramodern” villamosutánzatok töltötték meg a várost, de a korzón nem lehetett többé egyetlen lakásban sem a kiszámíthatatlan villamoscsörömpölés-gyönyörűséget hallgatni.
Sokak szíve megszorult ekkor, még a szöllősi pálya építésével sem tudták ellensúlyozni e szörnyű traumát. Próbálták megborsozni a helyzetet, de mindhiába csörömpöltették a városon bőven kívülre, szinte Borsig a villamos sárgaságokat, a masszív, autoritárius vezetőjű, örökre készült ősszerelvények pótolhatatlannak minősültek...  Most, a hozzájuk képest, majdnem űrhajó kinézetű izében, a véletlenül odatévedt bankigazgató már nem kombinálja a combinót, eszébe sem jut az ajtózárásban segíteni, inkább elugrik, és várja, hogy újra kinyíljon, mert célt tévesztettem. Túl sok gondolkodás villamosra vezet! Hiába áll az Audi negyvencentis járda melletti parkolóban, nélküle mélabús, fájdalmas szívszorongásba esik.
Igen kérem, olyan szép nagy, négy méter széles járdák voltak, de be kell látni, az a két araszosra szűkített éppen elég egy embernek! Ha valaki szembejön vele, legfeljebb élére állítja magát, és egymás hasát súrolva ugyan, de remekül elférnek. Igaz, nem olyan kevesen sündörögnek ezeken a két cipőtalp nyomtávú járdaröhejeken, de parkolókra szükség van alapon, meghajolnak a villamostalanság mellett.
Még vannak talán, de mindinkább dizájnból, mert a városkép csorbulna nélkülük. A hordóalakú, tányérsapkás, álló ember bömbölve sikítana a vezetőfülkében. Egyrészt nem tudná, mire való az a sok kütyü-mütyű, és egyáltalán hol a tekerőkar, másrészt két egymást követő kocsiban három ember utazik velem együtt – aki reflexből az ajtó felé nézek, nehogy valakinek bántódása eshessen –, úgy látszik, átvettem a cilinderes és a könyvelő szerepét. Rá kell döbbennem, ez a veszély, sajnos nem fenyeget...
Kiszállok hát, és maradok független, oldalról bámuló kibic. Ha túl szép – nekem csicsás – kategóriába sorolható villamos hangtalankodik előttem, becsukom a szemem, és felidézem azokat az egyre halványuló, de még valahol nagyon mélyen élő emlékeket, amikor ebben a Körös-parti, jókora városban, mindenki igazi villamossal közlekedett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése