Ó, az a régi ház...

– Mennyivel másképp emlékeztem a környékre. Nem mondom, hogy oszlopos előcsarnokra és nyolc emeletre, de nem is ilyen kis akvárium vagy bunker méretű, majdnem földbe vájt kunyhóra emlékszem. Nem is értem, hogy itt a panelek között, miért pont ezt az egyet hagyták meg. Igaz, leégett, a falak kormosak, a tetőgerendák kiváló minőségű faszénné lettek. Nem tudom, a cserepeket vagy ellopkodták, vagy a tűz habzsolta fel. Kertváros volt ez a javából, huszonhat lakrész csak az udvarban. És mekkora udvar! Legalább nyolc asztalitenisz-pályányi.

– Szagold a falat! Így, a megfüstösödött kormon keresztül is érezni egykori jelenlétünket.

– Talán, mert a füst tartósít. Figyeld, ott lóg a hatalmas kovácsolt, két szögre erősített gyűrű! Ha most megfordítanánk a házat feje tetejére, bele is kapaszkodhatnánk!

– Azon hintáztatott apánk. Ott oldalt, az a megszenesedett deszka, talán a galambok bejárója lehetett. Miért kellett ezt a csodás intimitású emberközösséget ezekre az embertelen, egymásra zsúfolt indigó förmedvényekre cserélni? Neked nem fáj a szíved?

– Nagyon fájna a szívem, ha most nem fognálak nyakon, és nem rántanálak vissza.

– Ne félj, nem vagyok öngyilkos alkat, csak nosztalgiázom… Hát együtt nőttünk fel, nem?

– Igen, de fülelj egy picit!

– Mire? Elég rossz a hallásom, de talán kisebb földrengés himbálózik végig a vaskapuk hűlt helye alatt.

– Nem, dózerek jönnek. Ilyenkor, tudod, nem kérdeznek, itt már nem lakik senki. Pont úgy csinálják, ahogy az amerikai filmekben, csak nem azzal a hatalmas nehezékkel, mert ezek a falak simán kibírnák, akárhányszor eresztenék neki. Ám a dózerek úgy működnek, mint a sűrítve csomagoló prés. Érthetetlen, de nekik pillanatok alatt sikerül a romosítás. Na, gyere már, fogd be a füled és csukd be a szemed!

– Rosszul hallok!

– De jól látsz, tedd, amit mondtam. Számolj magadban háromig! Egy, kettő, három... Lehet hangosan is, ha neked úgy jobb. Most fordulj meg!

– Hová tűnt? Itt volt, annyi idő után, végre veled együtt láttam. Még a porcelánszigetelők is ott lógtak. És most... Mit csináltak ezek?

– Testvér, manapság a munkatempó felgyorsult! Lebontották, és építettek egy házat. Különben itt lakom! Megmutassam?

– Valami baj van… Vagy te beszélsz zöldeket, vagy a fejem négy-öt hajszála indult virágzásnak. Az előbb nézegettük.

– Persze, kérlek, de teljes három másodperc telt el, én közben lerendeztem az adásvételi macerát, beköltöztem, a második emeleten lakom.

– De hát ez egy babaház! Egyáltalán, hogy mentek ide be? Az emeletek magassága, jó, ha egy fél méter, és úgy látom, a lakrészek, egyenként nem hosszabbak egy méternél.

– Na, nekünk erre megvan a magunk módszere!

– Ezt is három másodperc alatt intézted?

– Természetesen!

– A beköltözést, berendezkedést és egyebet is?

– Az egyebek, nagyon fontos, kérlek. Kölcsönöztem az építtetőtől, havi 300 euróért, a család minden tagjának egy-egy ilyen kis szerkentyűt. Figyelj, most magamra fújok vele, olyan ez, mint egy desodor.

– Hé, testvér, hová tűntél?

– Itt vagyok a bokád magasságában. Miért jársz nyáron magas szárú cipőben, nem sül meg a lábad? Fúj, mi lehet ott bent!

– Kell neked olyan közel szaglásznod a cipőmet?

– Na, kérlek, én most felsétálok, és kiintegetek neked, hogy tudd, hová gyere.

– Biztos, hogy jó az nekem?

– Micsoda?

– Ha meglátogatlak.

– Testvérek vagyunk, nem?

– Nézd, ha a fejemet bedugom a bejárati ajtón, és megpróbálok a lépcsőkanyarig kúszni, az életben nem húzol ki. Miért nem vettetek olyan fúvantyút a gyártóktól, ami ha rászisszentetek, megnöveli a házat a többiek méretére. Nem mintha azok olyan tág terjedelműek lennének, de legalább gyalogosan be lehet jutni, ide még kúszva sem.

– A fene egye meg, de igazad van. Szerintem ezen az áron olyat is kaphattunk volna. Most már mindegy, végül is bent minden akkora, a kicsiségemhez képest, hogy panellakásban, ilyen méreteset még nem is láttam.

– Jó, de akkor hogy foglak valaha is meglátogatni, mázlista testvérem?

– Mitől volnék mázlista, drága tesóm?

– Családi házunk helyén vásároltál magadnak kies otthont, vigyázz, ki ne ess belőle! Milyen szép családi ház volt! Huszonvalahányan egy udvarban, nyugodtan, csendesen... Úgy sajnálom! Különben már megtaláltam a látogatás módját, mert ugye mégis csak összetartozunk, vagy nem?

– Dehogyisnem.

– Hozok magammal egy kempingszéket, leülök ide, és benézek az ablakon. Így elbeszélgethetünk. Szippants a levegőbe! Érzed?

– Valami kormosat érzek. Egy picikét még átüt a családi házunk odakozmált és mégis édesen kormos szénszaga.

– Nem tudod, miért havazik augusztus derekán?

– Csak mert az idő más, mint azokkal a rengeteg másodpercekkel korábban, sokkal gyorsabban telik.

– Á, de hát... Értem, most hogy így mondod, a beköltözés, meg minden egyszer lassú, egyszer gyors. Nem?

– Valahogy úgy! Mikor gyorsnak szeretnénk, akkor lassú, mikor lassítanánk, repül. Most pihennék, holnap délután gyertek családostól, és ne felejtsetek el kempingszéket hozni! Igaz, hogy a fazekam gyűszű méretű, de a gesztus a fontos, nem? Ha nem mondtam volna, háromhavi garanciát kaptunk a lakásra, képzeld!

– Csúcs! Igazi mázlisták vagytok. Most zokogó szívvel hazamegyek, holnap találkozunk.

Vett egy mély lélegzetet, beült az aktatáskájába és hazament, belül narancsszínűre festett lakásába. Most, boldog és szomorú, több másodpercnyi emlékkép, nosztalgiaözön után végképp a falak koromszínűre festéséről határozott. Nem kéri ki a véleményt családtagjaitól, csak teszi, mert ez a kötelessége, lelkiismereti okokból, az ősi lak hiányát pótlandó.

Nagy lakása volt, tizenhat perc alatt festette ki. Mindent visszapakolt a helyére, és hazaérkezett családtagjai, aktatáskáikból kiszállva, mit sem vettek észre.

– Holnap mindenkinél legyen kempingszék! Megyünk látogatóba. Megcsodálhatjátok testvérem szülőházunk helyén épült, posztmodern, gyönyörűséges otthonát.

Megvakarta a fejét egyértelmű takarodóparancsként, és abban a pillanatban mindenki nyugovóra tért, a fürdőkád közepén felsorakoztatott szappanokon.