Megjavult bűnöző...

– Ilyen lelkiismeret-furdalással nem élhetek tovább, fel kell adnom magam. Ülök itt a volánnál, nézek előre, ahogy hömpölyög előttem a talán feleslegesen kettéosztott út. Annyira beszűkült, hogy – a befalazott szélvédőn egyszemre-nyitottan hagyott kukkoló- és nem lőrésen keresztül – úgy érzem magam, mint hömpölygőn hullámzó tenger tajtékjain pattogó, picinyke hajó. Talán inkább csónak... Belenéztem a borzas hajammal csillogóra tisztított, fél kisujjkörömnyi nagy tükrömbe, és a képem visszaordított, hogy "ne"! Még azt is mondta, "nyomás, húzz el, add fel magad, te disznó, hogy bírsz így élni ekkora súllyal lelkiismereteden, mikor mások, le hip-hip-hurrázzák az őket letartóztatókat".

A gázról le sem vette a lábát, tekert egy nagyot a kormányon, csomagtartójával kidöntött két fát, meg sem állt a bíróság épületéig. Egy aprócska, pöttyös, komor homlokú hivatalnok úgy zavarta el, mintha nem is bűnöző lenne.

– Itt, kérem, rendőrségi feljelentések nyomán, a bírósági tárgyalásra került eseteket rögzítjük, amennyiben a bűncselekmény megalapozott. Vagy annak megalapozatlan változatát, ha – valóságosan, két mutatóujjat össze nem fonva hátuk mögött, melankóliát és alufóliát is mellőzve – jelentik, és a bűnüldöző szervek mérlegében a beadott jelentés súlya, legalább egy törpe dinoszaurusznyit nyom. Ők tíz perctől, huszonhárom évig terjedő várható időn belül továbbítják az ügyet, és akkor kijelölnek egy szemüveges, előre néző, elkomorodott, de nagyon komoly szakembert – itt nálunk bírónak nevezik –, aki meghozza a döntést. Ez vagy elvékonyítja a pénztárcáját, vagy megdagasztja azt.

– Elnézést kérek, jutalmat is szoktak adni bűncselekményekért?

– Nem, kérem! Akit, mondjuk 15-20 évre bekasztliznak, helyesbítek, ha rabosítják, az mentesül arra az időre egy nagy csomó befizetni valótól. Gondjai leszűkülnek, igaz, hogy élettere beszűkül, de most nem tudok jobbat.

A lelkiismeret-furdalt megfordult, bevágódott a kocsijába, tűsarkú cipőjének mellékrekeszéből kirántott egy két-három kilós szabványsúlyt, és emelgetni kezdte.

– Az én bűnöm akkora, hogy ezek a súlyok százezerszeresen is pehelykönnyűek mellette!

Beletaposott, és 240 km/óra sebességgel beállt a rendőrségi parkolóba, ahol egy igen udvarias, éppen utcai őrszolgálatát teljesítő dandártábornok a feletteséhez, egy szakaszvezetőhöz irányította. Miután a rendőrség épülete nem kicsi, helyet foglaltatott neki a menetrend szerinti, belső villamosjáraton, megveregette a vállát, vezetői alkalmassága dicséretéül, aztán a sárga villamos nekilódulva elcsörömpölt. A harmadik megállónál, ahogy ezt a kapuszolgálatos dandártábornok indítványozta, lefáradt a belső járatról, és a vele szembe tátongó ajtón kopogás nélkül besétált. Gondolta, ha bűn, legyen még nagyobb, zaklatást is varrjanak a nyakába. 

A szakaszvezető – a köztörvényes bűnök osztályának vezetője –, kétfelé tárt karokkal közelítve átölelte. Észlelte, hogy fáradt, megemelte és egy majdnem fekvő helyzetű, kényelmes fotelbe pottyantotta.

– Mondja, kedveském, mi bántja a szívét?

– Én, kérem, megrögzött bűnöző vagyok, szeretném feladni magam!

– Parancsoljon, kérem, azért vagyunk, szolgálunk és védünk.

– Az történt, kérem, hogy embertársaimat gátolom az almafényesítő kirakatok nézegetésében. Elállom a helyet, nézem és csodálom a már-már magukra ráncigáló almákat. Nagyon jó a szemem, a háttérben fényesítőket is érzékelem, de senkit nem engedek egyetlen almafényező kirakat elé sem.

– Kedveském, ez nem bűncselekmény, legfeljebb kellemetlen, egy önmagát zavaró szórakozás csupán. Javasolnám, menjen haza, majd foglalok helyet magának a menetrend szerinti belső villamoson.

– Lehetetlen kérem, zárjanak börtönbe!

– Nem tehetem, kérem.

– Akkor elemésztem magma!

– Mit méltóztatik elemészteni?

– Önbíráskodást fogok gyakorolni! Én leszek az oroszlán, aki saját magamat, a röpködő pockot megeszem.

– Így már más a helyzet állása, próbáljunk meg kiegyezni. De nem börtönözhetem be.

– Akkor kérem szépen, hogy száműzzenek engem egy lakatlan szigetre, ahol senki és semmi nincs, sem ennivalót, sem innivalót nem találok, csak a tenger verdesi a sziklákat.

A kompromisszum két emberrel találta magát szemben.

– Magamra gondolok, nem másra – húzta ki magát a szakaszvezető – szóljon a dandártábornoknak, hogy munka lesz – azt hiszem, szolgálatos –, különben majd jól letolom! Van itt egy sziget, nagyobb, mint maga gondolta, kisebb, mint ami a kirándulók vágya. Van egy kis akvarell-csermelyszerűsége, na meg – ha jól tudom –, 87, de lehet, hogy azóta több, almafája. Ha kérvényezi, odafuvarozzuk, de kizárólagos önkéntességgel. Ott az a két nyuszi, az egyiknek fekete tincs van a homlokocskáján. Olyan aranyosak, ahogy így, fehéren belemélyednek az írnoki ténykedésbe. Ha majd felveszik a jegyzőkönyvet, kérvényt írnak, úgy, ahogy kell, maga meg aláírja. Mire a villamossal kiér, a dandártábornok már viszi is a helikopterrel új otthona irányába, és a káposzta is jóllakik, meg a…, hogy is van... Szóval börtönbe nem küldhetem, de ha mindenáron bűnhődni akar, kérve és önkéntesen, ez itt meg fog történni. Most, mielőtt a végső döntést, az aláírását is odapöttyentené, emelje fel jobb kezét, tenyerébe, képzeletben rakja le bűne súlyát és szuggerálja két percig.

Felemelte a kezét és az bűne alatt leszakadt, vállból ki is ficamodott.

– Megyek aláírni… Kicsit csálé lesz, mert jobbkezes vagyok, de bal kézzel is megteszem! Nem vehetem el tovább embertársaim elől, a mindennapi élethez tartozó, legnagyobb élményt.

A dandártábornok már vitte is, lerakta a szigetre, megmutatta az akvarell-csermelyt, ugrott vissza a helikopterre. Az egészet pár perc alatt lebonyolította, hogy szolgálati idejét ne veszélyeztesse, legyen, aki magához öleli a gyorshajtókat, és irányítja az előzetes jegyfoglalás utáni, belső villamos utasait.

Tizenhat évig fogyasztotta az almát, az alma meg őt. Az almaevés ugyan nagyon egészséges, de kontempláció helyett, és a megfelelő erősségű ostorozást hanyagolva, nyakalni kellett. Olyan az, mintha valaki egész nap káposztát enne, sosem lakik jól és éhen sem hal. Eszébe jutott a röpködő fecskék és verebek sorsa, akik, hogy repülni tudjanak, egyfolytában bogarásztak, és hogy bogarászni tudjanak, egyfolytában repültek. Így teltek az ő napjai, hetei, hónapjai, évei is. Megfogyatkozott, olyan lett, mint a Hold – a fene tudja, hányadik negyedében –, amikor legvékonyabb a sarlója.

Új otthona, meredek sziklafalaival, jellegében éppen a Pillangó-féle Ördögsziget mása volt, kicsiben. Megszerette az egyedüllétet! Köszönte szépen, nem kérte azt, ami elől – már nem is emlékszik, mi elől –, elbüntetéskérte magát.

Teljesen rászokott az akvarell-csermely ízére, azt hitte, már nem is tud sziklát döngető tengermorajlás nélkül élni, amikor egy forgószél, akár egy helikopter, átrepítette a közeli kontinensre, ahol csupa bűnözővel találta szembe magát. Mindegyik elfoglalta az összes almafényesítő kirakatot, és lehetetlenné tette a felfényezett alma és az almafényezők csodálását. Hosszú lett a haja, majdnem földig ért, körbe forgott sarkán, és hajának suhintásával levezekelte korábbi bűnét. Elsodorta az összes, kirakatot látni nem hagyót, magassarkú cipőjébe nyúlt, kirántotta a két régi súlyt, amelyek elkezdtek lebegni. Rájuk fújt és eltűntek, hiszen csak gyapotpihék voltak.

Megállt, nézelődött, természetesen az utca közepén, a legjobb helyen, ott senkit nem veszélyeztet. Sem a lecövekelt lábakat, sem parkolókat, a forgalom meg úgyis kikerüli.  Ez a legszebb hely, ahonnan gyönyörűen nézhette, bűnelkövetés nélkül, az összes almafényező, felfényezett almatartó kirakatát.

Állt az út közepén, csak úgy suhantak mellette a hozzá hasonló profi sebességűek. Elöl, hátul érintették a ruháját. Megpördült, aztán koppant a feje, neki a kémlelővel bélelt, tégla-szélvédő belsőnek, ami megkeményedett cukorszobor szétporladásához hasonlóan vált kámforrá.

Elszundított, és milyen furcsát álmodott! A hullámvasútszűk utat feledtetve, hirtelen elé tárult az autópálya, amin álmában rezdülten száguldott, az elválasztó sávon artistaként középütt lavírozott. Se jobbra, se balra nem kellett tartania, és teljesen balesetveszélytelen helyzete tetszett neki! 

– Ezután, ahogy felhajtok a pályára, mindig az elválasztó sávra pattanva fogok vezetni, ez a legbiztonságosabb hely!

Belekapaszkodott a volánba, hátrarántotta, a kocsi megemelkedett és leállósáv híján, a pálya melletti mezőn, negyvenháromszor hátsó kerekén megpördülve, mint egy kecses táncos, leállt. Kiszállt a kocsiból, és bevágta az ajtót. Ledobta egyik papír zsebkendőjét plédnek, kifeküdt napozni.

– Mit nekem holmi kirakatok felfényezett almái és felfényesítői, engem fényezzen fel ez a gyönyörű, számtalan karral ölelő fényesség!