Csillag fényesítette házának
kupoláját, boltíveket és mindenféle cirádát ékesített bele. Búrája volt, mert a
hálátlan csigaház mit sem ér anélkül. Tapogatója tompa érzettel közli vele a
külvilág csak azzal ízlelhető jeleit. Kicsontozta magát, mert nem divat
kövérnek lenni, és ez a nyúlós nyálka, amin hasmánt halad előre valamely
szivacsos félösszeomlásban, igencsak előnyére van.
Ő így született, eleinte bánta
sorsának csúszó létét, de mióta olyan bögyösre gömbölyödött, kicsi aranykupola
kerekedett körbe-körbe – persze csak házának belsején, hogy ne irigykedjenek a
hasmánti versenytársak –, már nem búsul, hogy csúszva-mászva erre a mászó
életre született.
Egyeseknek erőfeszítésekbe kerül,
tán még meg is marják önnön becsülésüket – valami ilyesmi szót használnak –, s
marcangolják magukat, pedig átlátszó dolog ez. A lényeg, hogy nem szabad
házatlannak lenni!
Hullámzó hasonmenésben
elkeveredett a világ összes fűszála közé. Hátán a farbeosztmányú, alácsúszmány
palotájával csendesebb lett.
Ej, ha a többiek tudták volna,
miféle felújításokat engedhetett meg magának, talán ők is használják tekergő,
nyirkos tudományukat, de ez a csiga, az a csiga, amelyik lenyúlta és
megtartotta magának a titkot. Nem küldött kisbírót egyetlen utcasarokra sem,
hogy szétdobolja, „lám amott tekereg nyekeregve a lágy nevű, nem csontos”.
Züllött életet élt, már arra sem
emlékezett, hogy tényleg kicsontoztatta magát, vagy eleve – gerinc nélkül –
csigasúllyal ajándékozta meg a szerencse.
Be-bemászott, végigtapogatta a
fal aranyberakását, fel a kupola legtetejéig. Palotája egyetlen helyiség ugyan,
de tökéletes búrája van, és a hiperluxus, minden csigáknak kijáró, oldalas
hátdögönyöző, pihe-puha, meszesített falak.
Hogy szép legyen az álma, valahol a belső
palota legeldugottabb zugában egy csinosra szabott trónust rakatott. Mennyit
szenvedett a tudattól, amiért csak nézegetheti, mert míg házatlan csigáék
függetlenek, addig ő függ a házától, ilyen értelemben már feltétlenül irigyelte
őket. De a trónus alatt valódi gyémántkoronát hasoncsúszott össze magának, amit
kéz nélkül ugyan, de tapogatóival igen ügyesen rakosgatott néha-néha a fejére.
Tulajdonképpen mikor bent
tartózkodott, folyamatosan. Már ki se jött volna – annyira elandalította
az élettől kapott busás ajándék –, de néha muszáj volt. Félt, nehogy titkos
adományozója, nyálkáncsúszás nélkül megvonja tőle házának belső dizájnját.
Ő egy boldog csiga volt, amíg a
fűszálak és járdaszélek csendes zugában be nem tévedt egy kóbor macskába.
Álmában történt a dolog, a „miaú” hang kiadója el is csodálkozott, hogy
hirtelen roppantott csigapecsenyéje sosem volt még ilyen recsegős-ropogós,
teljesen mintha megcsontosodott volna… Aztán legyintett egy nagyot, és néhány
egészséges nyelés után dobta a világ gondjait, szokásához híven feldorombolta
magát egy háztetőre.
Mi ebből a tanulság? Semmi esetre
sem az, hogy a hason csúszás minden esetben idevezet. Az ellenkezője sem, hogy
csigánk elmúltával, vele együtt ott hagyta volna a világot minden csúszómászó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése