Ötvennegyedik

Egy ilyen érzékenyen érintő időpontot, célszerű több kameraállásból lefényképezni. Már csak azért is, mert az időpontokat általában nem lehet, de most megpróbáljuk. Az ötvennégyes számról van szó, amitől kicsit elbizonytalanodtam. Soknak tűnik, de mint minden egyebet, ezt is szeretem legkevesebb két oldalról megtekinteni. Tehát, én középen maradok és én – ne ijesszen meg senkit ez a paradoxon – egy olyan több mázsás, ódon kamerával, mint egykoron a TV Híradó főcímében láthattuk, elvégzem a szükséges többoldali fényállítást.

Kezdjük mindjárt az egyik oldalamon. A pesszimista oldalamon a kamerába kukkolva önmagam profilját látom, és azt a jó néhány többre érdemeset – kiemelten egy barátomat –, akik a huszadik életévüket sem érték meg.

Nagyapám, ki tudja, meddig élt volna, de valamiért az idők legvérengzőbb, ismert népirtója által indítványozott egyenruhás borzalom rá is sort kerített. Éppen ebben az életkorban… Ami nekem a legfájdalmasabb, egyik leszármazottja, említett – nevet sem érdemlő – nézeteit, s ha jól tudom, személyét is hatalmas ügybuzgalommal sztárolja.

A huszadik és harmincadik életévem között sokan eltávoztak. Harminc és negyven között még többen, negyventől felfelé pedig, már egészen megszokottá vált az életből kilépés híre.

Emlékszem, valamikor, nagyjából tíz évesen, azt sem nagyon értettem, miért kell olyan nagyon sajnálni azt a felfoghatatlan élethosszat élt nagypapát...

Kifli alakú sínnel vettem körbe magam, most gurítom a kamerát és csinálok egy középső felvételt. Hirtelen szemtől szembe kerülök magam magammal, rám is mordulok:

– Nem erről volt szó! Mint tudom, a két szélsőség érdekel, tehát taszítsam csak tovább azt a behemót felvevőt!

Az optimista oldal, picit másképpen látja az egészet. Már nem is siratom olyan nagyon ötvennégy esztendőmet. De tudnék örülni, ha ma az egykori nagyon jó barát eldiskurálhatna velem családi gondjairól. Az osztálytársam, meg egy katonatársam, a legpirosabb blúzú komaasszony, sógornőm, unokatestvéreim és még hányan, alig lépték át a negyvenet. Boldogak lettek volna egy ilyen – rövid ideig elijesztő – életkornak, és én velük lennék boldog.

Két unokatestvérem, három Jóska, egy Pista, egy Lajos, Vince, Éva, Magdika, és ki tudja még, hányan örültek volna ennek a – nem csak tízéves önmagam szubjektív és zsenge gyermeki hozzáállásával – magasnak tekintett kornak.

Érdekes, már megint középre taszítom a kamerát… Nézem, nézzük egymást! Valójában tükör ez, és ahogyan a számat mozdítom, a velem szemben álló képem ugyanazt teszi.

Vagyok, s bár apám csak tizenpár évvel, anyám majdnem három évtizeddel vitte tovább…

Most hirtelen elmosolyodom saját leegyszerűsített gondolatsorozatomon. Mondjuk, a XVIII. században született ötvennégy évesek már embertelenül rég odaát vannak. Aki száz évet élt, az is. Azt is tudom, hogy az élethez ragaszkodás nem korfüggő, tehát az előttem elmenők, ha ötvennégyet éltek volna, nem tapsolnának tudva, hogy itt a vég.

Tehát munkára fel, tekinteteket előre és – ami ezerszer fontosabb – fölfelé irányítsuk! Hogy miért beszélek többes számban a magamat kamerázó énem és magam esetében? Tévedésből. Elnézést! A dolgokat helyes mederbe terelve, köszönöm az éveimet és kezedbe adom, Uram, a hátralévőt és az utána következőt.

Durran a pezsgő. Erő, egészség!