Alkuképes ajánlatot kérek

Az erdei tisztást simogatóan lágy szellőbe burkolózva, karika alakú tűzrevalóként védték a fák a feleslegesen szurkáló agancsok rideg tapodásától. Sűrű, sötét hajhoz hasonlóan, majdnem átláthatatlanul korlátoztak minden illetéktelen odalátást, burjánzó gyönyörrel. Akár bársony fotelekben terpeszkedő kékharisnyák és törpefejek lakták be, méteres magasságban, jó kövérre nőve, a parlagfű testvérek.

A fürtös, recés fülű nyúl előtt akadály nem létezett.

A parlagfűsereg tépett bóbitákkal, sebesülésre készen, remegve várt az apró termetű serénykedőre.

– Lehetetlen! – sikoltotta a feszülő idegzetű tisztás.

A legöregebb és legbölcsebb vénség, aki már tavasztól ott bölcselkedett, a szárában szétfeszülő aggálytól fémes hangú beszédbe kezdett:

– Nyúl úr, látom, éhes vagy.

A nyúl, bundájában környezetéhez zöldülve, szapora szimattal, meglepett szemekkel meredt a beszélő reggelire. Nyelt egy nagyot, megigazította fülei között borzas tincsét, két hátsó lábára emelkedett, füleit magasra tartotta, majd elmosolyodott, szinte röhögött.

– Légyszí, ne dumálj nekem, kaja! Étvágyam van, enni szeretnék. Gyöngyös bokrétájú, kemény szárú parlagfű mezőt álmodtam az éjjeli alvás másodperceiben. Enni jöttem, nem beszélgetni.

– Veszélyben vagyunk. Minket te, meg a hasonszőrűek megesznek, de főleg a nyulak metszőfogai repesztik szét árva szárunkat. Az emberek rettegnek, mert szaporák vagyunk, ügyesek, mint ti, nem hagyjuk magunkat. Teli van a porzónk, ha leölik egy rét negyedét, úgy két mozdulatváltásuk között háromszor annyit termünk vissza. Ügyesen csináljátok ti is! Sokan vagytok, ámde jön a vadász, és dum-dum nektek. Szoktam látni, elég rettenetes. Megmondom őszintén, sajnállak benneteket. Te sajnáltál-e valaha egy parlagfüvet, mikor átmetszetted a derekát, vagy az ember, csak úgy motoros kaszával önzőn lenyesett? Ugye nem?

– Egyáltalán nem, pajtás. Segíts hozzá, hogy ne csöpögjön tovább a nyálam! Én várnék, de nagyon. Úgyhogy, légy szíves, pongyola bóbitádat szaporán elfordítva némaságra váltani, ahogy azt eddig is tetted, hogy leharaphassalak benneteket és utána lambadázzak egy jót.

– De ha jön a vadász, akkor futhatsz feleslegesen, a sörétek elől nincs menekvés. Teli van az erdő lapuval, ha ezentúl mindig laput eszel, kizárólag éjjel, és beköltözöl ide a tisztás közepére, ahol senki nem lát, nem versz zajt, úgy megvédünk, nem láthatnak meg. Minket viszont gyönyörű rejtekhelyünkön csakis miattatok, nyulak miatt láthatnak meg, akiket követnek és bozóton átmászva kómás szemekkel előbb lőnek, majd kaszálnak.

– Megfontolandó alku – válaszolt a nyúl, körbejáratta tekintetét, legyintett egyet, tágra meresztett, mosolygós szemeivel pislogva, majd jóízűen elkezdett falatozni. A zsebéből gyorsan kivett egy távirányítót, és a hang-gombra nyomva elnémította a jó stratéga, zsíros parlagfüvet. "Kinősz két nap alatt, nem sajnállak", gondolta. "Korog a gyomrom, ez is erdő, az is. Akárhová bújtam, mindenhol megleltek".

– Ha diétára akartok fogni, megfontolandó, alkuképes ajánlatot adjatok legközelebb!

A távirányítóhoz már nem nyúlt, választ nem várt, csak evett, evett, evett sötétedésig, míg akkora nem lett a pocakja, mint egy dinnye. És nekiment egy újabb éberségű, rókacsel-semlegesítő éjszakának.

– Még hogy vadász! Nagy ritkán, ha erre vetődnek, rókával viszont tele van az erdő. Na, viszlát, holnapután, addigra kinőttök.