Az erdei tisztást simogatóan lágy
szellőbe burkolózva, karika alakú tűzrevalóként védték a fák a
feleslegesen
szurkáló agancsok rideg tapodásától. Sűrű, sötét hajhoz hasonlóan, majdnem
átláthatatlanul korlátoztak minden illetéktelen odalátást, burjánzó gyönyörrel.
Akár bársony fotelekben terpeszkedő kékharisnyák és törpefejek lakták be,
méteres magasságban, jó kövérre nőve, a parlagfű testvérek.
A fürtös, recés fülű nyúl előtt akadály
nem létezett.
A parlagfűsereg tépett bóbitákkal,
sebesülésre készen, remegve várt az apró termetű serénykedőre.
– Lehetetlen! – sikoltotta a feszülő
idegzetű tisztás.
A legöregebb és legbölcsebb vénség, aki
már tavasztól ott bölcselkedett, a szárában szétfeszülő aggálytól fémes hangú
beszédbe kezdett:
– Nyúl úr, látom, éhes vagy.
A nyúl, bundájában környezetéhez
zöldülve, szapora szimattal, meglepett szemekkel meredt a beszélő reggelire.
Nyelt egy nagyot, megigazította fülei között borzas tincsét, két hátsó lábára
emelkedett, füleit magasra tartotta, majd elmosolyodott, szinte röhögött.
– Légyszí, ne dumálj nekem, kaja!
Étvágyam van, enni szeretnék. Gyöngyös bokrétájú, kemény szárú parlagfű mezőt
álmodtam az éjjeli alvás másodperceiben. Enni jöttem, nem beszélgetni.
– Veszélyben vagyunk. Minket te, meg a
hasonszőrűek megesznek, de főleg a nyulak metszőfogai repesztik szét árva
szárunkat. Az emberek rettegnek, mert szaporák vagyunk, ügyesek, mint ti, nem
hagyjuk magunkat. Teli van a porzónk, ha leölik egy rét negyedét, úgy két
mozdulatváltásuk között háromszor annyit termünk vissza. Ügyesen csináljátok ti
is! Sokan vagytok, ámde jön a vadász, és dum-dum nektek. Szoktam látni, elég
rettenetes. Megmondom őszintén, sajnállak benneteket. Te sajnáltál-e valaha egy
parlagfüvet, mikor átmetszetted a derekát, vagy az ember, csak úgy motoros
kaszával önzőn lenyesett? Ugye nem?
– Egyáltalán nem, pajtás. Segíts hozzá,
hogy ne csöpögjön tovább a nyálam! Én várnék, de nagyon. Úgyhogy, légy szíves,
pongyola bóbitádat szaporán elfordítva némaságra váltani, ahogy azt eddig is
tetted, hogy leharaphassalak benneteket és utána lambadázzak egy jót.
– De ha jön a vadász, akkor futhatsz
feleslegesen, a sörétek elől nincs menekvés. Teli van az erdő lapuval, ha
ezentúl mindig laput eszel, kizárólag éjjel, és beköltözöl ide a tisztás
közepére, ahol senki nem lát, nem versz zajt, úgy megvédünk, nem láthatnak meg.
Minket viszont gyönyörű rejtekhelyünkön csakis miattatok, nyulak miatt
láthatnak meg, akiket követnek és bozóton átmászva kómás szemekkel előbb lőnek,
majd kaszálnak.
– Megfontolandó alku – válaszolt a nyúl,
körbejáratta tekintetét, legyintett egyet, tágra meresztett, mosolygós
szemeivel pislogva, majd jóízűen elkezdett falatozni. A zsebéből gyorsan kivett
egy távirányítót, és a hang-gombra nyomva elnémította a jó stratéga, zsíros
parlagfüvet. "Kinősz két nap alatt, nem sajnállak", gondolta.
"Korog a gyomrom, ez is erdő, az is. Akárhová bújtam, mindenhol
megleltek".
– Ha diétára akartok fogni,
megfontolandó, alkuképes ajánlatot adjatok legközelebb!
A távirányítóhoz már nem nyúlt, választ
nem várt, csak evett, evett, evett sötétedésig, míg akkora nem lett a pocakja,
mint egy dinnye. És nekiment egy újabb éberségű, rókacsel-semlegesítő
éjszakának.
– Még hogy vadász! Nagy ritkán, ha erre
vetődnek, rókával viszont tele van az erdő. Na, viszlát, holnapután, addigra
kinőttök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése