Drága nagymami

 

Márta néni már megint szabálysértést követett el, saját lakásában kimerészkedett szobájából, ezért unokája, Hajnalka, szerény szokását félretéve, visítozás helyett némán kevert le egy nagy tenyereset és halkan megjegyezte:

– Vén pulikutyára hasonlító, fehér hajú ittragadvány, egy hetet kapsz, hogy elhúzz innen! Szerzek kartondobozokat, kapd elő az utazótáskádat, és karmolj bele tempósan, mert kevés a te cuccod, de úgy ellustultál, mint kockás bőrbakancsomon a cipzár. A tatusnak legalább volt bőr a képén. Felfogta, hogy nem lophatja környezetének életét. Hány éve is dobta fel?

– Kislányom, édes unokám, Hajnikám, ne beszélj ilyen csúnyán a nagytatáról! Nyugodj meg, kérlek, holnapra mindent másként látsz.

– Öreganyó, néztél már a tükörbe? Olyan vagy, mint egy fejtetőre nőtt szemű szikkadt gyík.

– Hajnika…

– Milyen Hajnika? – csattant fel, higgadtnak tűnő sziszegéséből. – Ilyet is csak ti tudtok kitalálni, egyáltalán milyen eredetű név ez? Pici hajnalt biztos nem jelent. Az életben nem tudom megfejteni, honnan származik. Lehetnék én is Vanda vagy Vidina Vamanda, esetleg Hocenida, Béka… Nem, Béka nem! Mindenesetre találhattatok volna tisztességes nevet is. Hajnalka, még hogy Hajnalka! – sziszegte. – Egyáltalán, annak örülök, hogy lehet Hajninak nevezni, bár ennek sem tudom az értelmét. Nos – rivallt nagyanyóra –, a traktorgumi-mintás cipődet kikészítettem, előtted az út! Ha egy szemernyi tisztesség van benned, mész a vén marhád után!

– Kislányom, ne bántsd a nagytatát!

– Nagytata, nagymama… – undokolta ki magából a szavakat –, mint egy kisgyerekkel, úgy bántatok velem. Különben is ez az én házam, megjegyezted, banyus?

– Kislányom, ez a mi házunk, már nem tudom, hány évet dolgoztunk érte. Te, a nagytata jóvoltából, hogy ne kelljen kellemetlen helyzetbe keveredned, mikor eljön a sorom, beörökölted a felét, én is lemondtam öröklési jogom egy részéról, így a téged illető huszonöt százalék helyett, hogy megalapozzuk a jövődet – mint cédrusfával díszített aranyos kis szigetet ­–, neked szánjuk majdan ezt a fészket.

– Na, idefigyelj, öreglány – váltott dühöngőtenger-színűvé –, felfogod végre, itt semmi nem a tied! Még haszonélvező sem vagy! Lepereg az a pár nap, és hogy lásd jóságomat, egy nem menettérti fuvart is biztosítok, párkilónyi holmidnak. A bútort és egyebeket is rám hagyta a nagytati. Nehogy kitaláld, hogy az a tied, mert akkor nem lesz türelmi idő! Beülhetsz abba, amit a tevemintás fejed megérdemel.

Márta néni nem tudott szomorkodni, a hisztit, megalázást, eltiprást úgy megszokta, mint az a kutya, amelyik akkor pitizik a legjobban, ha belerúgnak. Kénytelen volt eltűrni a házirendet is, hogy sem éjjel, sem nappal, engedély nélkül nem hagyhatja el szobáját. Már semmin sem tudott meglepődni, nem is vette komolyan. Ha mindent elhitt volna, már rég elnyelné az a mocsár, amit a kisunoka összehalmozott neki. Eltelt a hétből hat nap, este egy utolsó "beszélgetésben", hátrányos helyzetű, nevében kisemmizett unokája tisztázta a verdiktumot.

– Te vén disznó, nem fogod fel, hogy miattad nem érvényesülök? Hány éves is vagy?

– Hetven leszek, kisunokám.

– Szóval már ezt is eldöntötted, nem akarsz jobb belátásra térni? Mindenáron meg akarod érni azt a nyavalyás, feleslegesen magas életkort, csak hogy feldeszkázz, összeaprózz és eltipord jövőmet?

– Drága kislányom, mióta a szüleid abban a borzalmas balesetben magadra hagytak, mást sem csináltunk Tamásommal, mint építettük, készítettük a jövődet, hogy mikor már nem leszünk, akkor se legyenek gondjaid.

– Igen, ezt a putrit három napja még magadénak nevezted! Nahát, akkor térjünk a varázslatosan gombolyított, kesze-kusza tettek mezejére.

Benyúlt a szekrénybe, találomra kimarkolt kétdoboznyi ruhát, bedobott egy bakancsot és az utazótáskába is odahajigált “élete megkeserítőjének” nagyjából annyit, mint egy kórházi beutalásra szokás.

– Ne feledd, vén megrontóm, hálával tartozol nekem!

– Telefonálhatnék?

– Az pénzbe kerül, fizesd ki!

– Mondd, kicsim, honnan béreljek lakást és gondozót?

– Röfögős fejeddel rátapintottál a legsíkosabb nyálkára. Zabáltatlak, főzök, mosok, takarítok rád!

– Gyermekem, a szobámban a takarítást elvégzem, azt a néhány kis holmimat is kimosom. Főzni már nem bírok, de te sem tudsz, így hideget eszek reggel, délben, este.

– Ez az! Sok a sokk, öreglány, csak magaddal törődsz! Ha rendesen, amint ebben az életkorban mások már rég, illedelmes elpucoltál volna a büdös francba, pozitív sokkot hagynál. Örülhetnék, felszabadulhatnék, de nem akarsz eltűnni.

– Hajni, mondd meg őszintén, szeretnél gyerekeket?

– Megbolondultál? Mi vagyok én? Te? Vagy a sok hülye banya, hogy tönkretegyem saját életemet?

– Értem, kicsim, hát itt van egy tízes, engedelmeddel felhívnám Blanka nénit.

– Semmi szükség rá, köszönöm a tízest! Kifizetem belőle a holnapi taxit.

Reggel, sok sikert kívánva, berakta nagyanyját a kocsiba és elindította. Kísérete, természetesen nem akadt a nagymamának, de szüksége sem volt rá.

Névbeteg visszament, végigfeküdt kedvenc heverőjén és egy egész órán át zokogott.

– Miért kellett ennek a vén disznónak mostanáig enni az életemet, hiszen Charlie, a buszos-szobrász, egyedihajminta-alanyának választott! Naponta szobrot csinál egy-egy hajszálamról, később talán körmeimről is, végre értelmessé válhat eddig széttiport, leterrorizált éltem. Talán ez a hálátlan is köszönetet mond egyszer, hogy most így felvilágosítottam. Szembesítenem kellett azzal, hogy mi is illik. Még azt sem mondhatom, hogy elkotródott, magától nem tette volna. Már csak abban reménykedem, hogy az a szintén hülye Blanka néni, nem fog zavarni, ha majd elpucol.

Márta néni három napig bírta, a már rég nem önellátó unokanővérénél, aztán keserűen, de emelt fővel távozott férje után, leszögezve, hogy senkit ne értesítsenek, az unokáját végképp ne.