Ajjó

A halál nemcsak hogy nem unatkozott, de már alig győzte a munkát. Sokszor szívesen vett volna ki szabadságot, de az illetékes, kétoldali halálhajcsárok szusszanásnyi pihenést is alig engedélyeztek azon az 1917-es frontszakaszon. A mai ember légicsapásokhoz szokott háborúképe már nem teszi lehetővé, hogy elképzelje, milyen is az, amikor az ellenség néhány tíz méterre – ugyanúgy beásva a földbe futóárkokban, állandó készültséggel, mint maguk – csak arra vár, hogy valaki kidugja a fejét, és már lehet is küldeni a hősi halotti bizonyítványt.

Súlyos volt a csend, nyomasztó. A zsíros, borotválatlan, mocskos, véres egyenruhájú mindinkább halálhoz szokottak csendesen sorakoztak fel a futóárokban végig, a suttogó, "szuronyt szegezz" parancsra.

Az egyforma ruha viselete megbolondítja az ilyen helyzetet. Azok, akiknek a törvény és vallásuk egyaránt ezerszeresen véste a fejébe, hogy "ne ölj", kutyakötelesek lettek azt tenni az úgynevezett haza védelmében, amiről sokuknak elég kevés fogalma volt. Azelőtt saját falujukból is legfeljebb a szomszéd falvakba ruccantak át.

Ismerték a rohamokat. Bár semmi értelme sem volt, a hadvezetés cselekvőképtelennek érezte volna magát, ha időről időre bizonyosan vesztes rohamokba is nem hajtja embereit. Tudták, hogy itt minden roham után a katonák nagyobbik fele nem tér vissza a lövészárokba, és nem, mert elkódorog, romantikázik, vagy kint felejtődik.

A rohamok általában rövid ideig tartottak. Az első sort rögtön golyózápor terítette le, a rajtuk átrohanó másodikat is, és már a kétsornyi halotton átgázolókat is. Így ment ez, amíg az a kevés szerencsétlen annyira meg nem közelítette a szomszéd lövészárkot, hogy elkezdődjön a közelharc. Ilyen előperspektívákkal, fásult, mord arcú szerencsétlenek várták az egyértelműt, nagyon leegyszerűsítve a majdnem biztos halált. Választás mindig van, itt is lehetett parancsot megtagadni, azért azonnali főbelövés járt. Lehetett ímmel-ámmal megbotlani, földre esni, elbújni, ezért is egyértelmű, a rohamnál is megrázóbban koreografált kivégzés járt. Maradt a kiképzésen tanult lendületes előrehaladás, és azon keveseknek, akik az ellenségig jutottak, már nem kellett a szabályzat sem a beidegzett módszertanhoz, mely szerint bordák közé nem szúrunk, csakis lágy részre, mert beszorul a szurony és közben leszúrnak. Amennyiben elkerülhetetlen a bordák közé szúrás, térdünkkel vagy bakancsunkkal a megsemmisített – általában haldokló – ellenség mellkasának feszülünk, hogy szuronyunkat hatékony gyorsasággal távolíthassuk el, és újabb meg újabb ellenséget semmisíthessünk meg.

Tették azt, amire kiképezték őket. Amiért, ha nem azonos bakancsban, azonos színű ruhában, fejfedővel, ilyen-olyan rendfokozatokkal felaggatva vannak, hanem csak úgy a normális életben, ahol ruhaszíntől független az ilyen cselekedetek megítélése, akkor egyetlen „szakszerűen” végrehajtott „ellenség-megsemmisítési” tett civil változatáért, bizonyosan, legjobb esetben is életük hátralévő hosszát rács mögött töltik.

És ezek becsületes emberek voltak, hősök! A marha, mészárszékre hajtás közben nem tudja, hova viszik, csak a legutolsó pillanatokban tör rá a halálfélelem, ők viszont aprólékos ismeretekkel bírtak mindarról, amire számíthattak. Hiszen az ellenség – ugyancsak egyforma öltözetű úriemberei – szintén ilyenszerű kiképzésben részesültek. Parancsként ugyanazt hordozták elsődleges teendőnek, az ellenség megsemmisítését.

Az álcázott periszkópok és jól fedezett mesterlövészek sasszemei, valamint a rutin, az ilyen csendet ismerte. Tudta, hogy mindjárt elhangzik a számára idegen, megvetni való nyelven valamiféle parancs, amikor elkezdődik a röpkivégzés.

Elhangzott, harsány, teli tüdőből ordítással a "roham", és a forgatókönyv ugyanúgy zajlott, mint máskor. Holtak és vérben vergődők tömege terítette a röpke ideig tartó csata rémséges területét. Hogy az utolsó ember is ne haljon – igazán semmi értelmű – hősi halált, végre elharsant a "visszavonuló"-kiáltás.

A borzalmakat túlélő szerencsések fáradtságot, álmatlanságot, kimerültséget – ilyen említésre sem méltó dolgokat – figyelmen kívül hagyva vágtattak vissza a menedékbe, a korábban olyan nagyon utált, sáros, mocskos, patkányokkal teli futóárokba, amire most úgy áhítoztak, hogy elérhessék, és biztonságot nyújtson attól, ami szintén egyértelmű volt: hogy ezen a távon még egyszer tölt az ellenség, és nem mindenki ér vissza.

A közeli állomáson, újra meg újra gurultak be az úgynevezett utánpótlás szerelvények, amiken az eleven halottak tömege egymást követően érkezett.

Csaták után egyik vagy másik fél három talpalatnyi földet – a hadvezérek szerint – elfoglalt a másiktól egészen a következő rohamig, amíg azt vissza nem foglalta – ugyancsak papíron – a két lövészárok közötti területből az ellenség.

Mindkét oldalról voltak roham után kiterítettek, így a fehér zászlós, vöröskeresztes karszalagú, elesett és sebesült begyűjtőket békén hagyták. Hiszen, ha a következő rohamban netán kínok között sebesültként vergődnek a latyakban, egyetlen ilyenkor eldördült lövéssel maguk felett törnek pálcát.

A két lövészárok mögött már serényen ásták a hősöknek kijáró gyors tömegsírt, nehogy járvány törjön ki. A sebesültek is mentek hordágyakon, szekereken olyan úti célok felé, amiket vagy el sem értek, vagy örök nyomorékként sántikáltak túlélőként haza.

A monarchia hadseregében, ahol a vezényszavak nyelve a német volt ugyan, az alegységeket a félreértések elkerülése végett azonos nemzetiségiekből állították össze. Ezért volt meglepő, amikor a tizedes odaszólt a szakaszvezetőnek.

– Jánosom, van itt egy furcsa sebesült egy gránáttölcsérben. Nem akarja, hogy elvigyük.

– Mit mond?

– Hát semmi egyebet, csak hogy "ajjó".  A székelyek így mondják, hogy "az jó".

– No lám, mi a csoda!

Odamentek, és ahogy a szerencsétlent megérintették, megint "ajjó"-zott. Sajnálkozásra már régen elfáradtak, nemhogy a sebesülés, de a bajtárs halála is megszokott dologgá vált. Sajátjuk is minden "szuronyt szegezz"-parancsnál magasan felsejlett.

– Most mit csináljunk ezzel, itt hagyjuk vagy vigyük, szakaszvezető úr?

János odanézett.

– Mit akar maga, jóember? Ne ellenszegüljön! Segíteni akarunk, visszük az orvoshoz. Fogjátok meg, rakjátok a hordágyra, és ahogy kell, vigyük!

– Ajjó! – ordított a szerencsétlen.

Ambrus, az egészségügyis törzsőrmester vetődött a közelbe. Harctéren sincs kivétel, csatában sem, mindenki vigyázzállásban várta a teendőt.

– Pihenj! Mi a gond, emberek?

– Az ott, ni, nem akar jönni, jelentem alázatosan – válaszolt János a szenvedőre mutatva.

– Mit mond, miért nem?

– Azt hajtogatja, ha kell, ha nem, hogy "ajjó".

– Fordítsák meg!

A szerencsétlen felnyögött.

– János, ez az ember román, és jajgat.

– De hát azt mondja, ajjó!

– A románok így jajgatnak, auleu!

– Ilyen bonyolultan? Hogy mi jut az eszükbe! A mieink még a jajt se nagyon mondják a szerencsétlenek, csak nyögnek.

– Úgy látszik, ez már egy ilyen, így tanulta, hogy így kell jajgatni, és így jajgat. Fogják meg és vigyék! Hogy került közénk, nem tudom? Amennyiben itt szolgál, bizonyosan jól beszél magyarul, és magyar helyről jött, csak most, hogy közelebbről ismerkedik a halállal, nem jön másként a jajgatás a szájára, csak az anyanyelvén.

– Maga honnan tudja ezt, jelentem alásan, törzsőrmester úr?

– Az én falumban kevesebb a magyar, mint a román.

– Olyan is van?

– Van néhány, van.

– A törzsőrmester úr érti a románok nyelvét?

– Értem, János. Még jajgatni is tudok, ha nagyon muszáj románul. Fogják ezt a szerencsétlent, és vigyék, majd meglátjuk, mi lesz vele.

Vitték. Hogy mi lett a szerencsétlennel, nem lehet tudni, csak azt, hogy János hazavergődött háborúskodás és sokévi orosz vendéglátás után, de még élete vége előtt is emlékezett a furcsán jajgató szerencsétlen, azonos egyenruhát viselő – végül is – bajtársra, még akkor is, ha a nagyobb baj éppen őt érte.