Össztűz

Ha nem szeretném, már régen kicsináltam volna, de amint megláttam a napvilágot, azt hiszem ő volt a legelső, akivel találkoztam. Valamiért nagyon félt, olyan beteges pánik kapta el egy ideje, hogy lefogyok, esetleg éhen pusztulok, pedig nem! Már mozdulni sem tudok, úgy meghíztam, hogy nem csak lépni, de szuszogni is alig bíro, és ő nem akarja tudomásul venni, hogy több mint jóllakott vagyok. Megfulladok, nem akarok többet enni! Szeretettel, gondoskodóan átölel, és csak adja egyik adagot a másik után. Én nyelem, nem tehetek mást, pedig már szuszogni sem bírok, sőt gondolkodni sem. Csak ködön át látom, a pupilláim szétpukkannak, a szemeim is kiesnek, úgy tele vagyok. Atyavilág! Nemhogy nem hagyná abba, még mindig adja. Nem fogja fel, hogy bármennyire szeret, azért hússzor annyira nincs szükségem, mint az egész baromfiólnak együttvéve.

Ezt a gondoskodást is, hogy nehogy véletlenül ne egyek, megszüntethetné, nem örülök neki. Jelezni sem tudok, hogy "gazdaasszony, jóllaktam". Valamiért azt hiszi, hogy éhen fogok pusztulni, ezért tölcsért nyomott a csőrömbe egészen le a torkomig, és csak nyomja belém. Nem akarja észrevenni, hogy már nem csak a begyem, de a nyelőcsövem is megtelt. Tennem kell valamit, különben megfulladok!

A gazdaasszony egykedvűen, az ilyen jellegű munkák rutinos mozdulataival, fáradtan bóbiskolva tömte a kukoricát, a mit sem sejtő, magát gazda kedvencének gondoló, Guszti névre hallgató gúnárba. Szerencséje volt a szerencsétlenségben, és szerencsétlensége a szerencsében. Lefogva a gazdaasszony kezében, minden erejét összeszedte, lábának úszóival szoknyájának feszült, és kiröpítette magát az öléből. Az eldőlt sámlinak feszítve belsejét, a még mindig csőrébe ékelt tölcséren keresztül elkezdte kifelé lőni a kukoricaszemeket. Teljesen esetlegesen, mivel így kábultan gondolkodni sem tudott a túlnyomástól.

A nő fenekére huppanva, hirtelen fel sem fogta, mi történik, csak azt érezte, hogy mindenhonnan lövedékek csapkodnak a teste minden részére, nagyjából olyan erővel, mint cseresznyemagokat csúzlizó, csínytevő gyerekek lövedékeinek csapásai. Befogta a szemét, néhány kukoricaszem homlokon találta, el is kábult, hanyatt esett.

A liba egyre könnyebben érezte magát, már mindent jól látott, de megállíthatatlanul repült belőle – sorozatként – a kukoricaszemek garmadája. Nem volt egy észkombájn, a tölcsér csak véletlenül akadt az eldőlt sámli lábai közé. Rántott egyet a nyakán, és már szabad is volt. Ő is hátratottyant ugyanolyan kábultan és ijedten, mint különös gondozója.

Egymásra néztek, az asszony remegve tápászkodott fel. Kihátrált a helyiségből, gyorsan bevágta az ajtót, hogy a soha nem tapasztalt lázadó meg ne támadhassa újból, és felső szopránban elsikította magát:

– Lujzika, gyere gyorsan!

Lujzika, a kislánya, aki "nézd meg az anyját, vedd el a lányát" alapon ugyanúgy hasonlított a mamájára, mint kicsi napszemüveg a nagyra, tüstént előkerült.

– Te lány, tegyél fel vizet gyorsan, és készítsd elő a nagy kést is! Óvatosan menj be a szobába! Megtámadott Guszti liba. Valahogy fogd meg, és hozd ide!

Nem volt ijedős fajta csitri, benyitott.

– Papatyi, papatyi, papatyi! – mondta, aztán eszébe jutott, hogy most kacsául beszél, de gondolta, az egy libának teljesen mindegy. Guszti libaszeretettel nézett vissza rá, majd mint tettestámogató, saját maga szökkent háziasszonyának ölébe. Lujzika megsimogatta a fejét, és megnyomkodta az oldalát. "Ezt ne csináld, Lujzika", gondolta Guszti, ez fáj!

– Ej… – mondta, és kiment a konyhába. – Mami! Ennek a libának még nem elég nagy a mája.

– Tudom, kislányom, még három hétig akartam tömni, de ilyen körülmények között nem merem! Nézz rám, csupa sérülés vagyok, nem folytathatom, még megöl.

– Végül is megértelek, mama – szepegte Lujzika, aki nagyon szerette a hatalmas libamájat.

– Fogd meg szépen, kislányom! Úgy.

Guszti liba közben teljes lelkinyugalommal tekintett hátra.

– Ezek már megint azt hiszik, hogy az éhhalál küszöbén vagyok. Egye fene, jöhet az a nyavalyás tölcsér! Nem bántok többet senkit, mert még megharagszanak, azt hiszik, nem méltányolom a jótékony segítséget. Pedig láthatják, olyan kövér vagyok, hogy az már abnormális, de ha ők ennek örülnek, hát tegyék. Végül is nekem sem baj, ha nem fogok éhen halni. Jaj, de kellemetlen! Mit csinál a nyakammal… – és Guszti liba nem gondolkodott többet, befejeződött neki.

– Lujzikám, drága, én kimegyek, megkeresem Pancsát. Mától őt fogom tömni. Tudom, nagyon szereted a libamájat, nem fosztalak meg az élvezetétől. Arra kérlek mindössze, légy türelemmel. Néhány hetet igénybe fog venni, amíg rendesen felhízlalom, hogy akkora mája legyen, mint egy tányér, ahogy te szereted.

– Mami, azért ennek is szép nagy már a mája, nem?

– Már majdnem akkora, mint egy tányér, kicsim. Nyugodtan fűtsél be, ne nyugtalankodj, csak szépen, ahogy tanítottalak. Kopaszd meg, a tokokat is egyenként szedegesd ki.

– Rendben, mami!

A baromfiudvarban szokatlan gondolatok terjengtek. Nem értették ezt a kivételezést Guszti gúnárral. Azt már megszokták, hogy időnként egyik-másikat kiviszik, és soha többé nem látják viszont. Biztosan valami hozzájuk képest kiemelkedően jó életkörülmények közé viszik, valami mást is mutatnak nekik az életből, mint a baromfiudvar. Irigykedtek rájuk, de a gúnárt mindennap visszahozták, és egyre kövérebbre zabáltatták. Nagyon-nagyon irigyelték. Ők sem koplaltak, de mindenkinek jól jön egy kis pátyolgatás, plusz gondoskodás.

Ahogy meglátták a gazdaasszonyt, nekirontottak nagy gágogással, szeretetüket harsogva a világba.

– Gyere Pancsám, gyere szépen, gyere üntyürű-püntyürűm! Gyere a mami kezébe!

Megtapogatta a máját.

– Ej, de soványka vagy most még, na de, teszünk róla.

Hóna alá vette őt, és indult vissza. Pancsa kissé megrettent, amikor a konyhán keresztül átmenve felismerte a gúnárt, aki láthatóan nem volt a korábbi egészséges Guszti, ijesztően szétszedett állapotban hevert.

Nem nagyon volt ideje rémüldözni, megkezdődött a tömés, ami egyből meghozta az életkedvét, hiszen az első töméseket, a libatársadalom tagjai még a gondoskodás csúcsának élik meg. Csak úgy a 10-15.-től kezdik kicsit rossz néven venni, de olyat, mint a gúnár, még senki nem tett.

Kegyetlenül jóllakottan keveredett vissza a baromfiudvarba, ahol lúdmemóriájából törlődtek is a gúnár darabjainak emlékei. Csak a szokatlanul nagy mennyiségű kukoricára emlékezett és arra, hogy olyan jól van lakva, mint még soha.

Attól a naptól kezdve evett, csak evett, evett, evett és élt, de nem sokáig.