Utász, hidász kiképzés

– Katona, ha feleslegesen riadóztatott, nagyon keserű és fekete levese lesz ma! Már szundítottam és iderángatott egy – a kódkönyvben is alig értelmezhető – jelzéssel. Jelentsen, nagyon álmos vagyok! Ha tényleg nem akar nagy bajt, a fegyvert ne felém fordítsa, tisztelegjen, ahogy kell, és ne ordítozzon, felkelti a többieket! Igaz, a szabályzat szerint, magának kiabálnia kellene, hogy "állj, ki vagy", meg ilyenek, de ez a kivilágított őrhely, meg a hangom – hacsak nem 32 dioptriás a szemüvege, esetleg halláskárosult –, kizárják a tévedést. Látom, nem is hord szemüveget. Jelentsen!

– Hadnagy úrnak tisztelettel jelentem, a bázis felé azonosíthatatlan hadsereg egyenruháját viselő katonák százai özönlenek.

– Mondja ezt virtuális felmérésre alapozva, vagy netán digitális bemérőeszközöket is használatba vett, maga lusta disznó? Nem szeretném, ha egy eltévedt tehéncsordát hadseregnek nézne.

– Uram, jelentem, minden bemérőeszközzel ellenőriztem, a teljes létszámot is megállapítottam, 2472-en vannak!

– Azt a szamovárból sustorgó, gyémántos vízilócseppet! Ennek a fele sem tréfa!

– Tisztelettel jelentem, nem csak az egyenruhájuk, de a fegyverzetük is rendkívüli mértékben eltér attól, amit mi szokványosnak nevezünk.

– Ugye, nem azt akarja mondani, hogy egyenként, atomtöltet kilövésére alkalmas kézifegyvereik volnának.

– Nem, uram, épp ellenkezőleg, a műszerek semmilyen fegyverzetet nem jeleznek, többszörösen és mindennel utána ellenőriztem.

– Ja, akkor azok egy csőcselék, menjünk aludni!

– Tisztelettel jelentem, bal oldalukon – régi filmekben láttam ilyent –, kardot viselnek, a hátukon tegez.

– Ne tegezz, katona!

– Nem úgy értem, hanem nyílvessző-tartó tok és kezükben íj.

– Ez marhaság, ilyen hadsereg nincs!

– Tisztelettel jelentem, jöjjön és győződjön meg a bemérőeszközökön!

– Ejnye, a nimbuszevő aszparáguszát! Ezek özönlenek, és az az izé – ahogy maga is mondta – tényleg ott lóg rajtuk, meg minden! Nincs más választásunk, leellentámadjuk őket, mielőtt ideérnének.

– Bátorkodom jelenteni, hogy a nemzetközi jog értelmében...

– Katona – sziszegte a parancsnok –, nagyon szeretné, ha itt most, mint hadiállapotba keveredettek, hirtelen alkalmazásba léptetném az idevágó szabályokat, előrántanám, mondjuk az oldalfegyveremet, a maga kötözködésének a lecsillapítására? Nem lövöldözök, kár a lövedékért. Mondja, figyelek!

– Már nem vagyok biztos benne, hogy el akarom mondani... Különben is, nem a saját véleményem, az ugyanis, természetesen mindenben azonos a vezetés, illetve a szabályzat szerinti véleményekkel.

– Ne makogjon már, mondja!

– Tehát, minden olyan háború, amit mi kezdeményezünk – állításuk szerint –, bűncselekmény.

– Kik ezek az idióták, akik ilyesmiket állítanak, hiszen mi kezdeményeztünk, az elmúlt időszakokban a törpesapkások, zsiráfnyakúak és levélrágók ellen is  – megelőző, azaz védelmi – háborút!

– Ezek a nemzetközi jogosok, jelentem, igen kekeckedőek! Még azt sem hajlandóak elfogadni, hogy azok védelmi háborúk lettek volna. Ha megengedi, folytatnám. Támadás esetén, kötelesek volnánk – szerintük és csak elméletben mondom –, számszerűen és a fegyverzet minőségét és hatékonyságát is figyelembe véve, a támadót nem felülmúló erővel védekezni. Különben, ezt már ki sem merem mondani... 

– Amennyiben nem a maga elrozsdásodott véleményét nyekergi itt, egy háromszáz oldalas naplóból, akkor bökje ki, mert idegesít, mint egy gyorsan növő polkafa!

– Jelentem, szerintük és csakis szerintük, ellenkező esetben, bűncselekményt követünk el, és háborús bűnösökké deklarálnának ezek a tokozódott fejű, ormányos civilek, akiknek nulla segédfogalmuk van a hadviselés égbe meredő oszlopairól, meg hát veszélyeiről.

– Ne cifrázza, őrszem, mit kellene most, ezek szerint, elméletileg tenni?

– Tisztelettel jelentem, ezen faragatlan és becipzározott tudatú, rozsdás gondolkodók elvárnák, hogy riadóztassuk az egész állományt, kizárólag és csakis a nem létező íjainkat, nyílvesszőinket, valamint szablyáinkat kapkodjuk elő, és várjuk meg, amíg ideérnek. Ha támadnak, védekezhetünk, de csak olyan kis kockás, pamutfegyverekkel, ahogyan bátorkodtam jelenteni.

– Értem, mondja, mi is tulajdonképpen az íj és a nyíl?

– Az íj és a nyíl, nagyon kezdetleges lőfegyver.

– Ne folytassa! – ordított suttogóra fogva, már-már tapsikolón a parancsnok –, akkor mi az övékénél sokkal kisebb számú személyzettel fogunk védekezni. Három géppuskát állítsanak fel oda, oda meg oda. Hat személy bőven elég is. Az egyik kezeli a fegyvert, a másik segédkezik az utántöltésben, adogatja a tárakat.

– Jelentem, azok valódi lőfegyverek, nem ilyen játék vackok, amikkel egy nyulat sem lehetne megsebesíteni. Ez olyan, mintha tüzérségi támadásra, atombomba csapással válaszolnánk...

– Úgy látom, maga tényleg megunta az életét. Mi a tüzérség?

– Lövedékeket lőnek ki!

– Atombomba? Rossz fogalom, kérem, maga fogalmi zavarban van! Atomtölteteket valóban ki lehet lőni, amelyek szintén lövedékkilövések, tehát azonos dolgokról beszélünk! Ne vacakoljanak, mikor nagyjából kétszáz méterre érnek, kezdhetik a védekezést! Látom, a műszerek szerint most négyszáz méternyire vannak.

– Chapa szomszéd, ez kiváló kirándulás volt, örülök, hogy befizettem. Utoljára, gyerekkoromban játszottam katonásdit, féltem, nagyon fárasztó lesz. Nyolcadik napja plattyogunk itt, a nagy semmiben, de rég aludtam olyan jókat, mint itt fűpárnán, semmitakaróval.

– Sasó, bírd már ki azt a három napot, ne járass le a többiek előtt, légy oly kedves főtörzsnek szólítani!

– Hát én nem tudom, szerintem az indiánoknál nincs is főtörzs...

– Nem baj, most főtörzsnek szólítasz, oké? Gyerekek, épület a láthatáron! Érdekes, a térképen semmi sem szerepel itt... De jó, hogy végre magunkon kívül – nem ám elájulva –, valaki mással is találkozunk. Meglátogatjuk őket, addig szaporán, mindenki szedje elő a tüzes vizet, és húzzon kettőt-hármat belőle.

– Főtörzs, mi nem indiánok vagyunk...

– Szomszéd, olyan sápadt ma, meg én is és az egész társaság. Legyen már vörösebb a bőrünk egy kicsit. Na, nyomás, befelé a tüzes vizet, a sápadt arcúak mérgét, akkor tényleg olyan lesz a bőrünk, mint az indiánoké, legalábbis hasonló. Most, nagy „uff-uff” kiáltások szélbe eresztése után, végre használjuk egy picit jelképes fegyvereinket is, és örömlövöldözéssel tisztelgünk éjjeli szállásadóinknak. Megdumálom ám a fejüket, csak bízzák rám! Persze, aki akar, aludhat idekint is, én speciel jobban szeretem...

Egy, kettő, három... Szálltak a nyílvesszők föl, föl és még följebb, ívben megfordultak, miután megkarcolták a legalsó felhők csiklandós pocakját és visszahullottak.

Ezután a csendet egy ropogós, nem-tánc szakította ketté, de az állomány, amely az éjszakai gyakorlathoz hasonló ripityezést megszokta, fel sem ébredt. Morrantottak egyet, és másik oldalukra fordultak csendesen. A kinti, kétezervalahányak is olyan csendesek lettek, hogy a legnémább indián, bekötött szájjal is üvöltött hozzájuk képest.

Olcsó, de hasznos túra volt, komoly tanulságokkal, amelyeket valahogy, valamiért, a dobszóló befejezése után, már soha nem hasznosítottak.

Az állomány nagyon mérges volt, mikor a reggeli elfogyasztását követően, fegyverzet helyett ásót, kapát, nagyharangot – ja, ezt nem – osztottak ki.

Egész nap folyt az utász, hidász kiképzés. Lövészárkokat és lőállásokat ástak, amelyeket utána szorgosan betemetve, a fűcsomókkal egy szintbe egyengettek.

– Na emberek, jó volt a kiképzés? Ugye látják, nem csak a fegyveres ide-oda rohangálás, de az ilyen típusú felkészítés is hozzátartozik a kiképzésükhöz. A rengeteg benyakalt pálinkát – ma valahogy rosszul látok –, nem észleltem. Bár jól tették, fiaim, ilyen mostoha körülmények között a folyadékpótlás a túlélés záloga.

Azt a két zsák sebesen növő magot, szórják szét ezekre a betemetett futóárkokra, három nap múlva derékig fog érni a fű, nyoma sem marad az ellenségnek.