Bíró úr, nagyon hálás vagyok, hogy halálra ítélét

– Az elítéltet vezessék el, kérem! – és fakalapácsával hatalmasat durrantott talapzatára. Jusztícia egyik serpenyője, amely az előbb még odébb volt billenve, most megint egyenesbe került. Az elítélt nem tört össze, nem roppant meg, elkezdett ujjongani.

– Köszönöm, bíró úr, mélyen tisztelt bíró úr, köszönöm! Míg élek, hálás leszek önnek.

– Vezessék ki az elítéltet, a termet kiüríttetem! – és csapott még egy nagyot, hogy tekintélyének nyomatékot adjon. Hármat-négyet, meg csak úgy, magát szórakoztatóan puffantott kalapácsával. Nagyon üres lett a terem, szinte kongott, és az elítéltet még mindig nem vezették el, valamilyen csodás körülmény összedolgozása okán.

– Köszönöm, bíró úr, és nagyon hálás vagyok, hogy a terem kiürülése után is itt maradt, hogy hálám jeléül, leróhassam igaz tiszteletemet és megbecsülésemet.

– Ember, most szórakozik velem? Az előbb ítéltem halálra. Ha tőlem függött volna és van ennél súlyosabb büntetés, azt rovom ki.

– Ugyan, bíró úr, könyörgöm, lazítson! Tudja, fogadóirodát nyitottam, és a halálos ítéletek ritkasága miatt – nem ropognak itt már a puskák, nem feszülnek kötelek, az elektromos áram sem serceg, ha kell, ha nem... na jó, igen, injekciós tűk azok vannak –, mindenki négy-ötszörös életfogytiglanra tippelt. Én voltam az egyedüli, aki nem, és hát tetszik tudni, ilyen helyzetekben... – hú, de szorít ez a bilincs – kézi vezérlés van. Egészen pontosan, az embereim kézzel levezérelték az embereket – egy megfelelően előkészített profi hírverés után – és vagyonokat tettek, mert vagyonokat akartak. Látja, most maga hozzásegített, hogy az ölembe pottyanjon egy, nem igazán tudom megbecsülni, mekkora összeg. Ahhoz minimum egy zsebszámológépre lenne szükségem, de...

– Semmi de! Magát most szépen elviszik a siralomházba, lefolytatjuk a fellebbviteli tárgyalást, majd az ítélet helyben hagyása után, alaposan kivégzik.

– Merthogy felületes munkát is szoktak végezni?

– Én még ilyen halálraítélttel nem találkoztam, pedig sportból szeretek halálra ítélni. Maga örül?

– Hogyne örülnék, most mondom, hogy egy vagyont kerestem.

– Megsúgom, hogy legkésőbb egy hét múlva, minden fokon hatályba lép az ítélet, és utána, tudja, hogy van, az előbb említettem. De az nem az én, hanem a maga gondja már. Jobb lenne arra készülődni.

– Ne kicsinyeskedjen, legyen olyan kedves, bíró úr, kérem alázattal! Jaj, már látom, hogy emeli a kalapácsot, ne csapkodjon, kérem szépen, és még ne is vezettessen el!

Itt akkora összegről van szó, hogy az egész bíróság épületét, bírókkal, ügyvédekkel együtt, százszor is megvásárolhatnám. Hát, amennyiben nem hajlandó – mondjuk, esetleg, talán icipicit – változtatni ezen a, némileg kellemetlenül kellemes ítéleten, van nekem családom is, de a hálám míg élek, kíséri, egy egész héten át.

Rosszul fogalmaztam alázattal, úgy behálózott ez a hirtelen jött szerencse, csak nézem a pulpitusát és azt a gyönyörű, piros talárt, vagy mit és azt mondom, éljenek a bírók!

Kérem, én szeretném magát megjutalmazni.

– Vezessék el az elítéltet!

– Ne kapkodja el, bíró úr! Ez olyan hebrencs megoldás, nem is méltó egy olyan kaliberű kalapácsforgatóhoz, mint ön. Én elüldögélem azt a néhány napot, közben gondolkodjon el. Tisztelettel megkérem, most vezettessen el, és ha elgondolkodott, valamilyen módon adja tudtomra. A nemleges választ is. Én mindig precíz ember voltam.

– Igen, maga nagyon precízen hajtotta végre agyafúrt, előre kitervelt, különösen kegyetlen tetteit. Vezessék el!

Hátra ment, kibújt piros nyakkendős hacukájából, megvakarta a fejét, tükör elé állt, és nézegette magát.

– Végtére is, egészen bizarr helyzetbe kerültem, hogy ezt az embert halálra ítéltem, most egy vagon pénzhez segítettem hozzá. Nem látok különösebb halálfélelmet rajta.

Kinek segítek, ha magamnak sem. Én leszek a fellebbviteli bíróság elnöke, mindig az elnök dönt, ez az egy biztos. Nálam jobban senki sem tudja, hány gonosztevő mászkál szabadon, csak mert valamelyik kollégám, vagy annak kollégájának – esetleg még sokkal magasabb pozícióban ülő sakkfigurának – a valakije. Miért pont ezzel ne lehetne kivételt tenni? Annyit püföltem már a kalapáccsal – gyakran inhüvelygyulladást kapok –, az életkorom is halad előre.

Vakarózott, erősen vakarózott! Fájdalmas, „zime-zum, zime-zum, rece-fice bum, bum, bum” dobogott a fejében. Lepakolta a cuccát, elindult, bezárta az ajtót maga után, letotyogott a lépcsőn, beült a kocsijába és indítani akart, de valami nem engedte. A kapuőr még soha nem látta a bíró urat úgy rohanni, mint akkor.

Felfutott a lépcsőn, idegességében megevett két tábla csokoládét, és átszólt, túl a rács mögé: – Át fogok menni, tartsák az ajtókat egyenként nyitva, nem szeretek várni! – pöfögte az interfonba és indult. Megoldhatta volna egy telefonbeszélgetéssel is, de veszélyes piskóta a telefon, hány ember tölti jogos büntetését miatta.

Odaért, ráripakodott az őrre:

– Nyolc percre tűnjön el!

Miután zárultak a csörrentyűk, leült a – korántsem kényelmes – sziesztahelyre, kedvenc elítéltje mellé és vállát átfogva, atyaian súgta a fülébe.

– Jóember, ne haragudjon, hogy halálra ítéltem!

– Bíró úr, boldoggá tett vele, és az egész családot.

– Nézze, olyan kellemetlen dolog az a kivégzés, lelkiismereti vizsgálatot is készítettem. Van egy kérdésem, jól gondolja meg, mit válaszol! Az első fokú tárgyalásra jegyezte ki a fogadás tárgyát, vagy a megfellebbezhetetlen, végső ítéletre?

– Nagyon vigyáztam bíró úr, hogy csak az első fokú tárgyalásról legyen szó. Tudja, olyan sok minden történhet az első fokú tárgyalástól a... Na, hát sok minden!

– Meg tudnánk egyezni, mondjuk tizenegy évben? Nem kevés idő, de a bizonyítékok halmaza alatt, lejjebb, ha acéltömböket dobálok Jusztícia serpenyőjébe, vagy augusztusban, nyíló hóvirággá változom, sem tudom srófolni.

– Tökéletes, tizenegy év az tökéletes. Ugye, bíró uram, gondolom, az magától értetődő, hogy szállodai körülmények között, kimenőkkel, de azért éjjelre bejárok. Ha úgy gondolják, esetleg nappalra nem járok be.

– Ezen még elbeszélgetünk, nem marad elégedetlen, barátot talált bennem, valahogyan a szívemre vettem a sorsát. Mennyi is az az annyi? Itt a számológép.

Az elítélt, beütött egy nagyon sok nullák követte számot, amit megszorzott, egy kevesebb nullák követte számmal és a számológép itt örök nyugalomra tért.

– Egy ekkora összegről lenne szó!?

– Akkoráról?!

– Fifti-fiftibe gondolta?

– Negyven, hatvan nekem!

– Hát, az tizennyolc év...

– Legyen fifti-fifti, bíró úr, meg az előbb említett luxusnyaralói ellátás. Ugye, megoldható?

– Tudja, ahol jóindulat van, ott minden megoldható, drága jó ember, ezt ne feledje el! A jóindulat dominál.

Kezet rázott, megkopogtatta a zárka ajtaját, kiment és rárivallt az őrre.

– Ez az ember az én emberem, a testvérem, nem is a barátom! Eszerint viselkedjen vele a további intézkedésemig! Gombolja be a zubbonyát, és rendesen álljon vigyázzba! Világos?

– Értettem, bíró úr!

– Na azért!