A sunyi vasfogú

Az idő vasfoga elnyűtt, öreg ő, már csak műfogsort visel. Ezt gondolva, ártalmatlanul eshetnénk magunknak ásott csapdaverembe. De nem az!

Most láttam épp egy tölgyet, tőzeg formában rétegződött törzzsel, U alakban fordult indulása felé, és elkezdett befelé nőni a földbe, mintegy magát temetve, hogy vessen még egy utolsó pillantást – a sunyi, elöregedettnek álcázott, de mégsem fogatlan időtől már-már halottra rágva –a bölcsőben azóta is nyugvó, magból-kicsírázott-kori emlékképeiben homályosan derengő gyökereire.

Kinn már kondul a lélekharang, és hangjának búgása hattyúi kecsességgel repíti magasba, elszürkült hajú fellegek közé, az útját megjárt hazatalálót.

Sírhalma sem lesz, emlékét senki nem őrzi, szobrot nem kap, le sem lepleződik. Az első arra járó gyűjtögetők örömmel tépik apróra húsának málló tűzrevalóját, mint ritka szerencsés fogást.

Még harap egy-kettőt az az álcafogú, öregedettnek mutatkozó, nem is műfogsoros idő, cseppet sem ellágyult vasfogával, és osztozik az őszökön lehullott – tonnányi szétheverő, hajdanvolt leveleiből képződött – avar holtságában. Mert öreg az idő, pótfogú, vagy mi, de a harapdálást, míg porszemnyi emlékeztető marad sudár ifjúságából, abba nem hagyja. Aztán röhög egy nagyot, benyúl a zsebébe, egy fogvájóval nagytakarít, eldobja az álcát, s lám, tényleg vasból van mind az összes, cseppet sem egy foga! Nyújtózik kettőt-hármat, és munkába áll máshol, más útját-járóval, születővel, kicsírázóval.