– Uram, magánál mennyi az idő? Szerintem
már rég el kellett volna kezdeni az előadást.
– Ha nem is rég, de két perccel elmúlt az előre
jelzett időpont. Eléggé felháborító, hogy ilyen felelőtlenül bánnak a
törvénytisztelő állampolgár pénzével!
– Nekem mondja? Sok előadáson voltam már, de
ennyibe sehol sem került egy jegy. Tényleg, mit húzzák az időt!
– Úgy tudtam, hogy itt nem lehet csak úgy
ukmukfukk csúsztatni. Maga volt már ilyen típusú előadáson?
– Még nem. Azt mondják,
rendkívül izgalmas, mint egy adrenalinbomba, nagyon serkentőleg hat, hetekig
feloldja az embert.
– Nekem is ehhez
hasonlót meséltek. Ideges vagyok meg izgulok is, nem értem, miért nem húzzák
már szét a függönyt, itt lenne a kezdés ideje. Mit piszmog az a két ember ott
elöl, olyan varjúnak öltözötten?
– Azt hiszem,
érintettek, de nem tudom.
A mintegy negyven néző
az egész teremben halk morajlásba fogott, jelezve,"na, de kérem, ne
játsszanak az idegeinkkel, kezdjék már azt a nyavalyás előadást, végül is az
idő pénz".
A függöny túlsó oldalán
a főnök még tíz perccel korábban odaszólt beosztottjának:
– Barátom, állítsd öt
perccel vissza az órát! – Ennek ugyan semmi jelentősége sincs normál körülmények
között, de ebben az esetben az az öt perc annyi, mint öt, esetleg tizenöt év. –
Ja, és tudasd a főszereplővel, hogy kapott öt plusz percet!
– Főnök, nagyon fognak dühöngeni a függöny
túlsó oldalán a csúszásért.
– Na hallod!
Képtelenkedjenek ott maguknak pöffeszkedve, karba tett kézzel bőrfoteljeikben.
Te csak tedd, amit mondtam!
És tette. A nézőtér
olyan volt, mint a méhkas. Mindenki a kezdési időpont csúszásán háborgott.
Aztán a megjelölt időpontnál öt perccel később a függönyt elhúzták, ott volt a
főszereplő előttük. Kiábrándultak!
Arra számítottak, hogy
egy összeroppant, roskatag, leépült, remegő, életéért acsarkodva rimánkodó
szerencsétlent fognak látni, ehelyett egy tulajdonképpen kiegyensúlyozott ember
nézett velük szembe. Az elmúlt hetekben, az utolsó pillanatokig
reményvesztetten vergődött. Lélekben mindenféle beadványokat, kegyelmi
kérvényeket küldözgetett jobbra-balra annak pontos ismeretében, hogy a
megfelelő pozícióban ülő személyek még véletlenül sem tesznek tanúbizonyságot
úgynevezett gyengeségről. Nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy
kegyelmet kap. Tulajdonképpen húzta az időt. Csak most, itt az asztalon
előkészítve nyugodott meg, egy olyan belső hangtól, amely azt sugallta neki,
végre túl lesz rajta. „Még néhány perc, és nem kell már idegeskednem. Érdekes,
most sem vagyok ideges – gondolta –, közel sem úgy, mint tíz-tizenöt perce. Még
néhány perc, és túl leszek ezen az egészen.”
Felolvasták az
ítéletet, és szokás szerint megkérdezték, van-e valami mondanivalója, az utolsó
szó jogán, a legeslegutolsó szó jogán… Bűnös-e vagy ártatlan, ki tudja, annyi
biztos, hogy ennek akkor már semmilyen szemszögből sem volt jelentősége.
Intelligens ember volt, emlékezett, hogy milyen gúny tárgyává tették a
kivégzettek utolsó szavait. Ha könyörögtek, azért, ha a rémülettől empatikus
kijelentéseket dobtak be, azért, ha nem szóltak, azért. Úgy döntött, hogy ő
mégsem mond semmit. Intett a fejével, hogy nincs.
A rangidős szólt, hogy
kezdhetik. Az első injekció egyetlen másodperc alatt futott végig az átlátszó
csövön egyenesen az elítélt vénájába, aki egy pillanat alatt halott ember
benyomását keltette, az első fázisig elkábítva, nem hosszú időre, csak, amíg
jelzésre képtelen állapotba kerül. Erre ő felkészült, jól tudta, mire
számíthat. A következő injekció egy pillanat alatt csurgott le a
vérkeringésébe, kiiktatva az idegrendszerének azon részét, amely az izmokat
befolyásolja. Megkapta a következőt, majd az azt következőt is. Tudta, mit
miért kap. Tudta, hogy a harmadik, valamint a negyedik a légzést, majd a szívét
állítja meg, még csak nyögni sem tud.
A nézőtéren morogtak.
Az előző két úr mellett már majdnem mindenki, hogy milyen dolog ez, nem ezt
kérték. Ezért ennyi pénzt kiszedni az ember zsebéből, hiszen itt feleslegesen
vonták be az összes fázist, hiszen az elítélt gyakorlatilag egy másodperc alatt
meghalt. Dühösen többen is reklamálni szerettek volna az igazgatónak, hogy
azért legyenek tekintettel a közönségre is, amikor ilyen rendezvényeket
tartanak. Ebben nem volt semmi katartikus élményt nyújtó.
A függöny túloldaláról
a szakasz parancsnoka, aki már azért jó néhány ilyenen átesett, egyszerűen
odaszólt:
– Uraim és hölgyeim,
aki netán élményhiányban szenved, annak intézetünk külön engedélyezi, hogy itt
és most kipróbálja az egész ügymenetet.
Többen felháborodva
ordítoztak, hogy bírói döntés nélkül nem lehet embereket kivégezni.
A tiszt erre, ugyancsak
blöffölve, annyit válaszolt, hogy bírói és igazgatói határozat szerint, a
jelenlévő közjegyző asszony elégséges ahhoz, hogy ezt lebonyolítsa, persze be
kell nyúlnia a fiókba, ahol az erre a célra önként jelentkezőknek soktucatnyi
formanyomtatvány van előre gyártva. Pillanatok alatt megoldható az egész. A
neve és valamilyen biztos azonosító szükséges mindössze, tanú van bőven. A
közjegyző asszony aláírja, így lehet kipróbálni.
A közönség tombolt a
dühtől. Valaki odakiáltott:
– Ez az egész
szemfényvesztés, ilyen nem is létezik, az az ember nem is halt meg! Kiviszik
innen, felkel, minket meg jól becsaptak.
– Uram, ha meg nem
sértem, vegyem a formanyomtatványt?
Mindenki elsompolygott
azzal a felsőbbrendű érzéssel, hogy itt őt ma becsapták. Elvették tőle azt az
élményt, amiért jött, és ami jó esetben hosszú időre életkedvet adhatott volna
neki.
Azon senki nem
morfondírozott, hogy egy embert éppen kivégeztek az orruk előtt. Ki tudja, soha
nem lehet tudni, előfordulhat, hogy ártatlanul.
2 megjegyzés:
Kiváló írás, gratulálok!
Köszönöm, Csaba! :)
Megjegyzés küldése