Hová tűnt?

A szolidaritás valahová elbújt. Egy szó csupán, ami egy ősi gesztust jelképez, ám évtizedeken át - mint számtalan egyéb szépet - ezt is megkeserítették. Érdekes, akkor amikor a hajnali háromkor sorba állt személy nem lehetett biztos benne, hogy a kétszáz méter hosszú tumultus végigkönyökölése után szétpréselve egyáltalán bejut a tejboltba, mégis, bár a túlfeszítettségtől egymás után pattantak szét a legvastagabb ideghúrok is, ez a szétkoptatott, elmocskosított szó ragyogott.

Tette ezt a társadalom legalján. Egyrészt azért, mert úgy építették fel a rendszert, hogy eleve mindenkinek - egy igen szűk csoportot leszámítva  - ez az alsó szintet jusson. Nem volt megosztó, nem is irigykedhettek egymásra, mert a főnök ugyan undok lehetett, de annyit, vagy kevesebbet borítékolt, mint beosztottjai, és ugyanúgy heteken át szemlélte a kongóan üres húsüzletek belsejét, melyeknek mégis volt személyzetük. 
Ilyen privilégiumok létezhettek, hiszen havonta egyszer, vagy egyszer sem kellett kinyitni, mégis a munkahelyi bizonyítvány mellett egészen szép fizetés is járt. Nagy urak voltak ők, nagyobbak mint némely párttitkár, akik dőzsölő négyszobás - ma röhögni valóan nyomortanyának nézett - szolgálati “luxuslakásokban” kapták fizetésük mellé a nekik “kijáró” húst, sofőrt és őrséget. Mégis olyan csórók voltak a 2012-es év perspektívájából tekintve, hogy jó esetben is csak párszor annyit zsebeltek, mint egy kőműves.

Nincsenek illúzióim! A pozíció mindenkor megbolondít, és azt ki is használták az összes létező, még oly csöpögve csurranó csapokat is kicsavarva. Elsősorban mégsem rájuk, vagy a gyárigazgatókra dühöngött, az idegcérnaszálakat egymásután elvesztő pleb, hiszen egy jó lakatos éppen annyit keresett, mint az igazgató. Mára a lakatosok lassan kihalnak, és az igazgatók már nem csak pofátlanok, és ide-odadobálják az embert, mint azok akik hazahordták a gyár felét, de a több ezer évvel ezelőtti “beszélő szerszám” szintjére süllyesztve őket, talán még hajlandóak kommunikálni.

Rosszul éltek, rosszul éltünk, magam is. Hofit idézve, mindig akkor volt áramszünet, amikor jól lehetett látni, este. Nehogy véletlenül a két órás, állami közröhej TV-műsort, és néhány nyeszlett fogyasztót használva pénzt vegyünk ki a "közvagyonból". Függetlenül attól, hogy az áramért minden jóember abban a kormos világban is fizetett.

Manapság már nem kell családtagonkénti váltásban két hetet éjjel nappal utcán sülve, ázva, vagy dideregve lesni a gázos autót, vajon jön-e. Tudniillik az is alkalmazkodott a legfőbb utasításokhoz, és előfordult, hogy naponta kétszer, máskor havonta kétszer járt ugyanazon az útvonalon.

A megszámozott palackok mellett, a négyszáz-tizenhatos számú ugyanúgy álldogált, mint a huszonegyes. Pedig ha jól tudom, egy olyan kocsira húsz-harminc palack fért, s ha egy nap valaki kihagyta, letehetett róla, hogy egyhamar gázhoz jut.
Érdekes, az én városom, Budapest utáni legnagyobb magyarországi városnál majd kétszer nagyobb, de még ma sincs teljes vezetékes gázellátás... A különbség annyi, hogy egy telefonhívással néhány perc alatt kiszállítják a félig vízzel telített palackot, amelyik arcátlanul két hét alatt kifogy.
A gyárakat lebontották. Amelyik megmaradt, vagy profilt váltott, vagy összezsugorodott belsővel, néhány műhelyben vacakol valamit.

Mindenhová huszonöt éves, két diplomás, 90/60/90 adottságú, száznyolcvan magas lányokat szeretnének alkalmazni, mintha a társadalom belőlük épülne fel.
Akinek nincs egy - egyre kevesebbet érő - diplomája, bolti eladónak is kevés eséllyel pályázhat. Egyre többen vannak azok, akik a “vagy eszünk vagy kifizetjük a számlát” csoport tagjai... Valahogy mégis meg kell élni. Mindenféle “ügyeskedéssel” feketén, de legalábbis szürkén verbuválják össze napi tizensok óra, megállás nélküli robottal, a majdnem korbáccsal ösztökélő munkavezető szép szavára, az alig valamire elég éhhalál-gátlót.

De hová lett az a kihasznált, befestett, mégis szép nevű, szolidaritásnak nevezett fogalom, ami évekkel ezelőtt csúcsra járatva működött? Amikor elképzelhetetlen volt, hogy a szomszéd vízvezeték szerelő kézfogásnál és köszönömnél többet kérjen bármekkora munkáért, hiszen a tanár úr cserébe korrepetálta matematikából bukdácsoló csemetéjét, vagy az asztalos rendbe tette a megvetemedett ablakokat.

Talán ez a hoci-nesze erősítette az egymásra figyelést? Nem hiszem, mert aki ad abszurdum olyan munkát végzett, hogy semmivel sem tudott viszonozni, általában annak is köszönömért javított a szomszéd.

A nők egymásnak tippeket adtak, hol, mit osztanak éppen. Mert egy olyan elferdült gondolkodású rendszerben, amelynek feje már-már a legelést is megtiltotta volna állampolgárainak, ha négyszáz méter hosszú, öt-hat embernyi széles sor kígyózott valahol, a fásultságtól úgy kérdezték egymástól, hogy “mit osztanak?” Mintha adomány lenne az, hogy végignyomorognak egy sort, valószínűleg nem kapnak semmit, csak - jóhiszeműen gondolkodva - az első ötven méter állományosai. A nem hétköznapihoz jutásról teljesen leszokott mindenki, még tisztességes pénzért is. A nagyobb gond, hogy a hétköznapihoz jutásról is.
Ma dugig vannak az üzletek, senki nincs mozgásában gátolva, le sültökrözhet bármely pozícióban lévőt, még örül is neki, de a fél éhhalál a társadalom hatalmas részét érinti, amitől bármely elgondolt szolidaritás kihunyt. Pedig a góréváltás után még szinte tíz évig működött, aztán lassan, de nagyon határozottan megszűnt. Addig jutva, hogy talán a haldoklótól egy pohár vízért is pénzt kérne mindenki.

Miben különbözik az akkori és mostani nyomorúság? Számtalan felé kandikálhatnának gondolataink, nem sok megoldást találtam. Talán az akkori egyetlen nagy közös ellenszenv, vagy ellenség ránthatta ráncba a közt, és az, hogy egyenfilléres jövedelmek mellett, kvázi azonos életet élt mindenki, mert nem tehetett mást...

Ma szétszóródott a társadalom. Van a nagyon nagy elszolidaritástalanodottak nyomorgó serege, majd azok akik már tisztesen megélnek, mert jókor voltak jó helyen és egy doboz gyufa árán hirtelen szereztek egy műhelyt, kettőért egy gyárat, és azon nem kevesek, akik nyugati mércével mérve is hogy, hogy nem szétdúsgazdagozódtak. Pedig nekik is ugyanannyi volt a jövedelmük, de belevágtak valami teljesen értelmetlennek látszóba, ahonnan maguk is a gyors visszavonulást tervezték jókora hátországgal, de bejött.
Másfelől kinyílt a világ. A fekete-fehér, szerencsétlenkedő televíziókat leváltották a színes távirányítósak, majd a plazmák ultrakategóriái, jöttek a ránézéstől is elszédítő jobbnál jobb kocsik, családi házak, melyek hektáros udvarocskákon, számon sem tartott szobaszámmal épültek.

Ilyenkor az a bő többség, amelyik nem harapott időben a kétesnek látszó koncra, és megpróbált egyenes derékkal maradni fordított szolidaritású megkeseredésbe csöppent, majd zuhant. 
Már nem a másik segítése a fontos, nincs közös ellenség, vagy ellenfél, mindenki mást szeret és mást nem, viszont ott vannak a jól láthatóan virágbaburjánzottak, akik az általuk nemes egyszerűséggel sikerteleneknek seregét irritálóan lúzer divatszóval címkézeik. 
Fordított előjellel megtörténhetett az, amit korábban az amerikai indiánok cselekedtek békére hívva későbbi uraikat, mikor elásták a csatabárdot.

Épp így, valaki egy hatalmas kotrógéppel rengeteg lyukat markolva, hogy véletlenül se találják meg - közben a szolidaritás fontosságát harsogva - elásta a fogalmat is.