Élménydús életet élt...

– Szűkül a hely és recsegve-ropogva repedezik, félek, valami baj lesz, pedig érzem anyám ringatását és burrogó, rekedtes, monoton dalolását. Valahonnan kintről altatót dúdol nekem, hogy jól érezzem magam. Milyen szép volt, míg nem dagadtam meg, és nem fogyott el innen minden. Most meg, repedezek itt... Nagyon fáj – azt sem tudom már, mim, csak úgy szerteszét – kívül, belül. Muszáj megmozdulnom, de ha megteszem, szétreped. Jaj, valami belevakít a szemembe! Mi ez? Nem akarok többet mozogni, veszedelmes! Még kikerülök innen, és akkor mi lesz velem? Jé, mennyi furcsaság van itt, és sokkal jobban hallom az anyuci folyamatos, brummogó, durrogó, monoton dalocskáját. Milyen rendes, most is ringat, pedig már kinn a fejem. Muszáj levegőt vennem és… szétrepedt... Pocsékul érzem magam, olyan világos van, hogy az borzasztó! Nem is tudtam, hogy létezik világosság, és nem is vágytam rá, abban a mélységes biztonságban. Valahol valami kordult egy nagyot. Mióta elfogyott, szétrepedt a külső, belső életerőm, egyre furcsábban vágyom valamire. Mennyien vagyunk, de a mama engem szeret a legjobban! Mit csinálnak ezek? Aha, közelebbről meg kell néznem. Ez finom! Furcsa, hogy már nem az átszőtt, belső éltető táplál, de a mama burrogását így is hallom, és ringat. Nekiállt enni.

A fedélzeten kacskaringóra adtak ki parancsot, hiszen a keltetőgépek új termékeit nem lehet kiscsibe formájában leszállítani. Járt a motor, a hajó himbálózott a tengeren, egyet-egyet fordult, közben ettek.

Ő az utolsó pillanatig nem gondolta volna, hogy nem a mama keblének belsején, általa átölelten, ahogy külön neki mormogott, dalocskával szeretgetve. Nem nagyon vegyült a többek közé, csak evett, mert az, minél többet lenyelt, annál kívánatosabb lett. Növekedett, harmincszor gyorsabban, ha nem százszor, mint kellene.

Csak látásból ismerte azokat, akik nem lehetnek a mama kedvencei, de az egymás közti locsogó pletykából sok nevet megjegyzett. Sosem értette, hogy a nagyobbacskák miért vannak úgy kikészülve, ha az ételt adók odébb viszik őket, közelebb a mama nyikorgó, recsegő dalocskájához. Soha nem jöttek vissza, egészen biztos, valami sokkal szebb környezetbe kerültek. Még figyelte is őket, de érezte, hogy a mama őt mindenkinél jobban szereti.

Már harmincszor kinőtte tojását, amikor érte nyúltak. Okosabb volt, nem ellenkezett.

A kikötőben fagyasztókocsik voltak, és még ott is kaland várt rá, amiről már nem tudott, de milyen jó a mama, odaringatta csupa szép kövér – három hetes, de három hónaposnak látszó –, a mamát undokul elkerülő, gubbasztó bajtársak mellé.

A második nap, bár erről sem tudott, még nagyobb kaland részese lett. Szárnyait és combjait külön-külön üzletekbe szállították, és a harmadik napon megismerkedett egy újabb, a mama hangján, burrogón éneklő – tette ezt kicsit falsul, kicsit hamisan – fagyasztókocsi belsejével. Erről sem tudott, de frenetikus élmény volt, amikor elvitték kaparóit a macskatápgyárba.

Szóval igazi, élménydús életet élt, három teljes hetében; a napvilágot sosem látta a hajógyomorban, de ami azt követte, mindent kárpótolt. Nem számít, hogy arról már semmit nem tudott.