Jó vásárlást!

– Kérlek, drágám, gyere velem vásárolni!

– Édes bogaram, általában idegesíteni szokott, ha a vásárlásba – hogy téged idézzelek – „belekontárkodom”. Ettől az élvezettől távol tartanám magam.

– Ó, ne légy ilyen csúnya, rossz, csak egyszer most! Nagyon fontos dolgot kell vennünk, tudod jól, "Szeretlek, Jason" termodinamikus lapátfület.

– Mit akarsz te vásárolni, drágaságom?

– Termodinamikus lapátfület!

– És az mire jó nekünk?

– Ne kezdd már, drága Gézám, együtt beszéltük meg. Hetek óta másról sem beszélünk! Vágyaink netovábbja, hogy végre megvásárolhassuk, ne csak a szomszédok háztartásában legyen termodinamikus lapátfül, de nekünk is. Szükség van rá, nagyon hasznos!

– Igen, de mire is hasznos az, angyalom?

– Tudod kincsem, ez egy olyan nonfiguratív háztartási robotgép.

– Mit kellene ez alatt értenem?

– Ne vedd már el a kedvemet a vásárlástól! Nem együtt terveztünk?

– Nem emlékszem, hogy bármit is terveztünk volna.

– Hetek óta másról sem beszélünk.

„Édes, drága Tündikém, te hetek óta másról sem beszélsz, de én, jó immunitással – ilyen bojtozó rojtozókra – nem figyelek oda általában”, gondolta Géza. Megszólalni természetesen, puszta önvédelemből bátorsága nem volt, a józan ész is azt diktálta, hogy ilyen vásárlós ügyekben, ha nem kapja el kimondottan az öngyilkossági roham, akkor az ő egyetlen drága Tündikéjére hagyjon rá mindent.

– Rendben van, aranyom, induljunk.

– Csak nem képzeled, hogy így összecsapjuk! Egy ilyen fontos dolognak meg kell adni a módját. Készülj, öltözz szépen fel!

– Fel vagyok öltözve.

– Jó, akkor várj, én is felöltözöm.

– Megvárom itt az ajtóban.

– Ne ostobáskodj, egy óra múlva leszek készen!

– Édes bogaram, az előbb azért könyörögtél, hogy menjek veled – most azonnal – vásárolni.

– Igen, indulunk is egy óra múlva, amikor rendesen rendbe teszem magam, és felöltözöm szépen, ahogyan kell.

– De, most is szépen fel vagy öltözve…

– Ne akadékoskodj!

Géza kimondottan pragmatikus, jó tanuló férj volt, akit a nagyközönség általában simán lepapucsozik, ám ő csak konfliktuskerülő, bölcs ember volt. Egye fene azt az egy órát, gondolta, amiből természetesen másfél óra lett. Ezt be is számította.

– Indulhatunk, angyalbogaram?

– Induljunk – vetette oda lelkesedésre már alig képes arcvonásokkal.

– Mondd, és mennyibe kerül egy ilyen elektromos bambuszrojtozó?

Géza lehetett volna előrelátóbb is, jól tudta, hogy a „ne szólj szám, nem fáj fejem", és a "mondj igazat, betörik a fejed" aranyszabályok mindig és minden helyzetben érvényesülnek. Most is!

Tündike piros pöttyös, hisztériás arccal, festéktől ázott könnyek barázdái mögül, sikítva, két kézzel esett volánnál ülő férjének, nagyobb méretű tömegszerencsétlenség okozásának reményében, hiszen közös háztartásuk egyetlen igazán szükséges, együtt tervezett termodinamikus lapátfülének megvételét nemcsak szabotálja, de gúnyolja is benne. Géza réges-rég megbánta, hogy megszólalt, azt is, hogy valamikor, kicsivel korábban a világra mert jönni. Ha nem saját jól felfogott érdekei ellen való lett volna, örök némasági fogadalmat is tesz. Ebben a helyzetben nem tehette. Nagy nehezen kiengesztelte – festékektől igencsak színes arcú – nejét, aki az üzletlánc meglátásának pillanatában minden sérelmet varázsütésszerűen felejtett el.

– Add ide, gyönyörűm, azt a kis kézitükröt!

Hogy, hogy nem, tizenhét másodperc alatt úgy rendbehozta magát, hogy a másfél órai készülődéssel összehozott sminkcsodát többszörösen lekörözte.

– Menjünk, drágaságom!

– Menjünk – karolt Gézába, akinek kezdett visszajönni az élhetnékje. Nem is olyan rossz az élet, gondolta, a titok nyitja, hogy szeretett Tündikéjére rá kell hagyni mindent, akkor úgy élnek, mint hal a vízben.

Megvették, kifizették és hazafuvarozták a termodinamikus lapátfület. A baj csak akkor kezdődött igazán felfokozódni. Tündike kicsomagolta, nézegette.

– Géza, normális vagy te?

Géza nem szólt, csendben, mint a ponty az akváriumban, nézett ki a fejéből az érthetetlenségnek olyan fokán, amit már nem lehet lekörözni.

– Három hónapja eszed a fejem, hogy ezt a marhaságot megvegyük. Hová teszem, hogy néz ez ki? Teljesen használhatatlan, értelmetlen és funkció nélküli ostobaság! Csak azért, mert másnak van, legyen nekünk is, jó pénzt dobjunk ki érte. Mondd, hová tettem én az eszem, amikor hozzád mentem, egy ilyen felelőtlen, meggondolatlan, tapintatlan pénzpocsékolóhoz, aki csak úgy ukk-mukk-fukk, fogja és megveszi, ami tetszik neki, csak azért, mert másnak is van, vagy mert neki nagyon kedves. Most idehoztuk ezt a hülyeséget, és nézhetem.

Géza, a fejében egyszerű, házilag kivitelezhető öngyilkossági módok között kezdett el, suttyomban keresgélni. Talált néhányat, de valahogy egyik sem illett az egyéniségéhez. Neje sokkosan, piros pettyes hisztériásan tombolt, sikongva, mint mikor indulás előtt csendben le akarta beszélni – mint utóbb kiderült – a Géza által hőn áhított marhaságról.

Gondolkodott, töprengett, most mit is csináljon. Így nem lehet élni! És életében először Gézának zseniális ötlete támadt. Az öngyilkosság hosszadalmas, általában nagyon sok ideig tartó módját választotta. Jó esetben a kilencvenedik évét is megérheti, jobb esetben százat is, de biztosan belehal. Házasságban marad Tündikéjével, és majd röhög a markába, amikor vén korában, halála után a túlvilágról látja Tündikéjét, lelkiismeretfurdalástól tépdesett szívvel okolva magát:

– Mért kellett az én drágámnak ilyen fiatalon, miattam meghalni? Élhetett volna még szegény! Csak kilencvenhat éves volt.