Rosszcsont Gyula

Malvinkát, a csupaszív, egyedülálló hölgyet környezete túlzott növény- és állatszeretetét gúnyolva a "bogaras" jelzővel illette – illedelmesen –, kétszínű, bájos köszönés után, a háta mögött. Malvinkának kontyán is voltak ilyesfélékre bemérő érzékei, túl jól ismerte az embereket ahhoz, hogy csak úgy át lehessen verni.

Három helyen biztosan előre köszöntek neki. Az állatmenhelyeken, a kisállat-kereskedésekben és a dísznövény-üzletekben. Ezeket jelesül frekventálta, tulajdonképpen naponta. Maga sem értette, miért kell annyi állatot maga köré gyűjtenie, de tette. Lakásában a helyzet fokozódása akkor indult virágzásnak, amikor legkedvesebb és legszebb – Gyuszika névre hallgató – színpompás, hatalmas növényét beszerezte. Gyuszika külső pompázatát mindössze az illata rontotta, de így is gyönyörű volt.

Telt, múlt az idő, s miután korábban havonta a rovarirtás elengedhetetlenül szükséges volt, ősrégi, rozzant társasházukban valamilyen csoda megoldotta azt. Rovarnak nyoma sem maradt. Majd a szintén nagyjából havonta szükséges rágcsálóirtás is feleslegessé vált. Eltűntek, pedig Malvinkánál nyüzsögtek a kisebb, nagyobb állatok. Lett volna – a rossz nyelvek szerint – fertőzőgóc, ami rovar- és patkánytenyészetnek adjon szabad utat, és mégis megszünt a korábbi gond.

Malvinka zsebe nagyon kezdte megérezni az állattartás nehézségeit, ugyanis kisállatai közül mind többen – papagájok és aranyhörcsögök – menekültek el. Ezekről és az ugri-bugri ugróegerekről Malvinka – aki a tragikus szótól is pánikba esett – annyit tudott mindössze feltételezni, hogy orvul elrepültek, őt magára hagyva.

A hörcsögök, illetve ugróegerek pedig egyszerűen az ablakon át elmenekülve faképnél hagyták azt, aki egy életen át gondjukat viselte.

Kezdte úgy vélni, hogy valami nem stimmel, valami gond lehet. Egyetlen kedvence, Gyuszika érezte magát látványosan remekül, gazdája szemefényeként. Bár növény volt, de Malvinka láttára szinte szétgömbölyödött a mosolytól. Simogatta is a levelét, szárát és virágjának szirmait. Megszagolta, mindahányszor visszahőkölt.

– Gyuszi, Gyuszi, hogy lehetsz ilyen büdös. Minden normális virág csábító illatot áraszt, te pompázol a színekben, és közben bűzlesz – korholta Rosszcsont Gyula, pontosabban Gyuszika névre hallgató fületlen kedvencét.

– Nem baj, elnézem neked, te legalább nem hagysz magamra. Szökdösnek tőlem, akiket dédelgettem, visszaélnek szeretetemmel, nem fogják fel, mekkora szívfájdalmat okoznak. Dehát állatocskák, biztosan jobban szeretik a szabadságot. Nem haragszom rájuk, csak fáj.

Dédelgette egyre robosztusabb, csodálatosan fejlődő Gyuszkóját, akiről valamiért biztosan meg volt győződve, hogy érti, mit mond neki. Egyáltalán nem úgy kezelte, mint a muskátlit az ablakban, vagy az oleándert a sarokban, vagy a mályvát a kredencajtó előtt. Azok csak olyan növények voltak. A szekrény tetején a kaktuszok is szépen fejlődtek, de nem, mint Gyuszi. Gyuszi hálás volt és szerette őt, Gyuszi volt a legjobb és legszebb közöttük.

– Gyuszikám, Gyuszikám látod, mind magamra hagynak ezek a kis gyönyörűségek, pedig úgy szerettem őket. Fáj és nyomaszt. Tudod, egyetlenem, el is hívom Kripacs doktor urat, az állatorvosunkat, nézzen körül, hátha valami riasztót talál, ami miatt elmenekülnek ezek a szegénykék. Az is lehet, hogy bennem van a hiba, valamit rosszul csinálok, nem elég szeretettel bánok velük, nem elég megértően gondoskodom. Gyuszi, Gyuszi, ha te nem lennél!

Meg is jött az állatorvos, körülnézett és nagyon elcsodálkozott.

– Malvin asszony, magának egy csomó állata volt a múltkor. Most alig látok itt két macskát és a kutyáját.

– Mind elment a többi, elszökdöstek.

– Gyönyörű ez a virág! Nem tudja a nevét?

– Nem, azt gondoltam, maga tudja, doktor úr.

– Nem vagyok botanikus, de, hogy trópusi növény, az biztos. Csodálatos dísz. Megnézhetem közelebbről?

– Persze, doktor úr, tegye, ha már segíteni nem tud.

– Érdekes, mekkora színpompás szirmok!

És a doktor úr megtette azt, amit Malvinka soha azelőtt, benyúlt a szirmok közé, majd hatalmasat ordított. Malvinka csodálkozott, mit ordibál egy orvos – egy férfi –, egy szerencsétlen növénykétől, Gyuszikától, az ő kedvencétől. Mi ijeszthette úgy meg?

– Jöjjön már, segítsen! Ez az izé megeszi az ujjamat!

Malvinka nagyott nézett, ilyet még nem látott soha. Túlzás lenne azt mondani, hogy habzsolta, de Gyuszi látványosan a doktor ujjának elfogyasztásával ténykedett.

– Hozzon már valamit, egy kést!

– Ugye nem akarja, hogy levágjam azt a gyönyörű virágot?

– Tegye, mert már nem érzem az ujjamat!

Malvinkának a szíve szakadt meg, de az orvost egy növénynél, ha Gyuszikáról volt is szó, többre értékelte. Lecsapta egy suhintással – szemét befogva – Gyuszikának azt az egy virágát. Az összes többi persze megmaradt, kicsit veszített az esztétikai értékéből, de Gyuszi, Gyuszi maradt. Mire kiszabadították Kripacs doktor ujját, jelentős károsodáson esett át.

– Malvin asszony, miféle növény ez?

– Ismétlem, nem tudom, de talán maga!

– Nem tudom… Holnap eljövök a botanikus kollégával.

Elment és jöttek.

– Mondja, kolléga, milyen növény ez?

– Malvin asszony, kapaszkodjon meg! Kolléga, álljon a hölgy mellé, lehet, hogy el fog ájulni. Tudja, mit dédelget itt a lakásban?

– Egy gyönyörűséges barátot, a legszebb növényt!

– Ami megette az összes kedvencét! Ez ugyanis egy Subentibulariaceaendisbus, amazóniai húsevő növény.

Malvinkát ketten is alig tudták összeszedni. Félórás újraélesztése után az első szava az volt:

– Gyuszikát az életem árán is megvédem, meg ne próbálja valaki ellopni!

– Asszonyom, minden barátját felfalta ez a növény – mondta a botanikus.

– Gondoljon a papagájára, a hörcsögeire, az ugró egereire! – biztatta Kripacs Malvinkát.

Malvinka sikítva állt eleven sorfalat, egy szál egyedül Gyuszi elé.

– Gyuszit nem adom.

– De ez a bestia húst eszik!

– Elleszek én holnaptól lebbencslevesen is, vagy köménymagos levesen. Mától ő kapja a húsadagomat. Felvágott jó neki?

– Úgy gondolom, megteszi.

– És a párizsit?

– Kicsit fintorogni fog, de megeszi.

– Virsli?

– Úgy gondolom…

– Akkor Gyuszikával ezután is ugyanabban a meghitt, szeretetteli kapcsolatban, együtt ketten itt éljük életünket. Maguk pedig menjenek el, míg nem érzem azt, hogy veszélyeztetik egyetlen barátom testi épségét!

A két kolléga, kicsit – nagyon – megrökönyödve egymásra tekintett, majd érzelemteli kalapemelés után Gyuszikát és Malvin asszonyt, a ház urát és úrnőjét magára hagyva, elkezdték a hatheti értetlenkedés első perceit.